Csángó Tükör X. évf. 31. száma

1-page-001CSÁNGÓ TÜKÖR  X. évf. 31. sz.
___ Hangoló __


Példaképeink

A Moldvai magyarok történelmi múltja egy sötét foltként tárul elénk. Nem dicsekedhetünk azzal, hogy lettek volna komoly, szakmailag kifogásolhatatlan történészek, régészek, akik a Moldvában élő magyarság múltját kellő részletességgel feltárták volna. Amatőr érdeklődők, átutazók és szenvedélyes, ám de szakmailag nem megalapozott kutatók tömkelegével hagytak ránk tudósításokat, forrásokat, de ezek sajnos nem elegendőek. Mai napig tisztázatlanok a következő kérdések: Mióta élnek Moldvában magyarok? Mikor kerültek erre a földre és miért választották ezt a földet?

Kik vezették őket erre a földrészre? Miért maradtak itt és miért nem mentek tovább? Hogyan éltek itt és kik voltak a vezetőik? Milyen társadalmi berendezkedéseken mentek keresztül az évszázadok folyamán? Ezeréves-e az ittlétük, vagy csak néhány száz éves? Mikor, honnan és kik duzzasztották időközben a létszámukat? És Miért? Folytathatnám kérdéseimet a végtelenségig, de miért, ha egyelőre nem kaphatok választ. Természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy néhányan felkapják a fejüket és el kezdenek magyarázni, hogy hát ezt is, azt is tudjuk, meg hát vannak írok, akik megírták, kutatták, eredményeket értek el, stb.stb., Hát ezeket nem olvastuk? De igen, ismerjük, és azt is tudjuk, hogy azok az írások nem válaszolják meg kérdéseinket, mert felületesen és források hiányában nem lehet történelmet írni. Van néhány önjelölt szakértő, akik többet ártanak, mint használnak, de bízom abban, hogy egyszer előkerülnek majd azok az elkötelezett kutatók, akik folytatják majd Benda Kálmán és Lükő Gábor elkezdett munkáját, mert csakis így juthatunk el a tisztánlátás lehetőségéhez. A kedves olvasó ne lepődjön meg, ha folyóiratunkat olvasva csak részleges információkhoz jut, nem tehetünk arról, hogy csak ennyit tudunk a múltunkról, de a törekvésünk kiolthatatlan, a magunk tehetsége alapján. Elöljáró példaképeink közül Nyisztor Ilona életével ismertetjük meg ebben a számban, bízva abban, hogy egy lépéssel közelebb kerülhet a Moldvai Magyarokhoz.

Tampu Stelian







_______ Irodalom _______










1939-1943.




Nem várlak már, elindulok magam:

az ágaskodó jegenyék

a gajcsánai úton

búcsút intenek a csúszós időknek,

mint a tékozló fiú egykoron,

kit éhség üldözött a senkiföldre,

az elnyomásból az ínségbe.

Felnégyelt nyelven búcsúzik a szégyen

ezerkilencszázharminckilencben.

Nem várlak már a sirató tornácon,

szemmel vert hazám,

negyvenháromban, hamvazószerdán,

a háború vasderekán: bevonulok.

Németidőben, át a Bácskán,

ködkendőben, hogy meg ne lásd

farkastejen nevelt orcám.







Látogatók




Nem új dolog

az éjszaka

s a hófúvásban késő vonatok,

mégis, úgy érzem, szívem visszafelé dobog,

mint csapdák közé szorult vad,

ki réges-régen megadta magát,

legyen megérkezés, feltámadás,

konokul állok, és várom a csodát.




Megannyi pehely esik foglyul,

mint lágerben a rabok s katonák,

ziháló testük az ablakig tolong,

leszállnak, meglátogatják a hazát.




Kisboldogasszony napja




Soványodott egregyi Madonna,

Orcád megrezzen a rigó szóra.

Estére a fák is hazamennek,

Talán csak te tudod, kitől félnek.

Csak az őszi csillagos ég sikolt,

Ne felelj rá, visszajáró halott,

Viszi magával, amit itt hagyott.

Ne felelj rá, visszajáró halott.




Iancu Laura




_____________




Minél később

Ha majd a rozsda marja,

Fák között, a szél hideg nyilait,

Ha majd földön látni az erdő

Pompás koronájának véres rongyait,

              Ne nézz az útra, ne hallgasd,

           Hogy közeleg a fekete alkony!

           Ne hallgass az érkező csendre,

           Se az áskálódó új rendre!

           Takard magad mosolyba,

           Maradj lelked otthonába,

           A várt évek kék sugarába;

           Az emlékek gyermekkorába.

Minél később érezzük

Az utolsó lombhullást,

Annál könnyebb evezésünk…

Demse Márton s.k.




_________ Fókuszban __________










„Nyisztor Ilona vagyok, népdalénekes, pedagógus és művelődésszervezéssel is foglalkozom. Egy székely eredetű moldvai csángó faluban, a Tázló-völgyi Pusztinában születtem 1956-ban. Az elemi iskolát szülőfalumban végeztem, majd ötödik osztályos koromtól a bákói zeneiskolában tanultam. Itt érettségiztem 1977-ben, és itt végeztem el az óvónő- és tanítóképzőt is.

Óvónőként előbb a Bákó megyei Dumbrava faluban, majd 1990 óta Onyest városában tevékenykedem. Népdalénekesként felléptem különböző rendezvényeken, fesztiválokon. 1994-ben Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni című népdalversenyen első díjat nyertem. Énekeltem a Kárpát-medence számos magyarlakta településén, meghívtak Finnországba, Németországba, Svájcba, Franciaországba és az Egyesült Államokba is.

A román hatóságok, hogy külföldi fellépéseimnek elejét vegyék, 1995. augusztus 18-án elvették az útlevelemet, amelyet csak 1996 májusában kaptam vissza. Ugyanebben az időszakban a román állam ellen folytatott tevékenység vádjával több ízben rendőrségre hívtak, pedagógus kollégáimat is kihallgatták, sajtókampány zajlott ellenem.

Megjelent több hangkazettám, majd a budapesti Etnofon Records kiadásában öt CD-ROM kiadványom − Moldvai szentes énekek (1999), „Földnek e zsírjával, napnak e húgával”. 19 csángó népdal (2001), Pusztinai nagy hegy alatt (2002), Elment a madárka. Moldvai csángó népballadák (2003), Moldvai csángó karácsonyi énekek (2003) −, amelyeken moldvai csángó szentes énekeket, balladákat, népdalokat és más folklórműfajokat adok elő.

Mint oktató és művelődésszervező 1990 óta heti rendszerességgel néptáncot és népdalokat tanítok a pusztinai hagyományőrzők csoportjainak, gyerekeknek, fiataloknak és időseknek egyaránt. Az utóbbi években hasonló tevékenységet folytattam a frumószai gyerekek és fiatalok körében is. Az általam irányított folklórcsoportok az évek során számos hazai és külföldi fesztiválon, népdalversenyen, alkotótáborban és egyéb rendezvényeken vettek részt, ahol tanítványaim díjakban és egyéb elismerésekben részesültek.

2008 februárjában engem bíztak meg a 2006-ban elkészült és rendeltetésének átadott pusztinai Magyar Ház programjainak vezetésével. Több kitüntetés birtokosa va gyok, amelyek közül a legjelentősebb a Csángó Kultúráért Díj, amellyel a Magyar Oktatási Minisztérium 2008. augusztus 20- án Budapesten tüntetett ki, és a Magyar Örökség díj, amit 2009 júniusában adtak át Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián. A Magyar kultúra lovagja címet adták át 2013 januárjában. 2013-ban Európai Polgár Díj.

Nem felejtem soha, mikor kisgyermek voltam, karácsony estéjén a többi gyermekkel együtt jártam szülőfalumban, a moldvai Pusztinának hóval belepett utcáit és házról-házra énekeltük a Kelj fel keresztény lélek, a Csordapásztorok midőn Betlehembe,   Mennyből az angyal, Pásztorok keljetek és a többi karácsonyi énekeket. Diót, almát, piskót, kobricsot, aprópénzt kaptunk az angyali énekszóért, amitől mindenfelé zengett a falu azon a csodálatos éjszakán. Megjelent CD-ROM kiadványaim közül az utolsó, a Moldvai csángó karácsonyi énekek című áll szívemhez  legközelebb.

De az iskolában nem ezek az énekek járták, és nem ezek az énekek járják ma sem. Ott csak románul lehetett énekeljünk, és így esett, hogy az első nagy, a magam környezetében „átütőnek” joggal nevezhető sikeremet negyedik osztályos koromban a Mi-am făcut bundiţă nouă (Új bundácskát csináltattam magamnak) kezdetű román énekkel arattam, amit otthon édesanyámtól tanultam, és ő a rádióból.

 A falusi román tanítók, akik felfigyeltek rám, „enni kezdték” a szüleim fejét, hogy a nagy tehetségemért ötödik osztálytól adjanak városi iskolába. Így kerültem a bákói zeneiskolába, ahol először szembesültem avval a hatalmas nyelvi és kulturális különbséggel, ami egy magyar csángó falu világát a modern román városi életvilágtól elválasztja.  

Életemben egy másik nagy sorsesemény 1988-ban történt, amikor némi szerencsével Magyarországra utaztam és Győrben részt vettem egy karácsonyi ünnepségen, amit az akkor már Moldvát járó Jáki Sándor Teodóz bencés atya szervezett a saját tanítványai számára. Az ünnepség keretében a vallásos népénekgyűjtő atya és az ott egy begyűlt bencés diákok több moldvai csángó szent éneket is előadtak, egy fiút például úgy mutattak be nekem, mint aki egy Moldvában gyűjtött Szent István-énekkel nyert első díjat egy népdalversenyen.

Az atya elmondta azt is, hogy az Ó, Szent István dicsértessél, menny és fődön tiszteltessél... kezdetű középkori Szent István-himnuszt 1932-ben Domokos Pál Péter jegyezte le éppen szülőfalumban, Pusztinában. Ennek hallatán valahogy megfordult a világ: „Akkor bennem egy olyan tűz támadt, hogy nem is tudom azt kimondani. Hát az hogy lehet, hogy ez a szép ének pusztinai, s hogy evvel az énekkel itt Magyarországon első díjat lehet nyerni? Úgy éreztem, hogy nekem most tenni kell valamit. Ha otthon énekelt valaki valamit magyarul, azok csak az idősek voltak, akik még szerettek otthon magyarul énekelni, azt nem vette számba senki se. A fiatalok mentek a Cântarea României (Megéneklünk Románia) fesztiválra, s ott románul kellet énekelni. De hát ha én ebbe születtem, ha én ezeket tudom, akkor ezt nekem nem lehet hagyni, itt nekem most valamit csinálni kell!”

Így esett, hogy Magyarországról hazatérve, édesanyám elé álltam, és azt mondtam: „Na, édesanyám, én most megyek gyűjteni!” A válasz pedig így hangzott: „Hát leányom, innét te nem es kell erőst messze menjél, met én eleget tudok. Én egész nap énekelek neked, adok én neked eleget, amit te gyűjtsél.”

            Aztán jártam én másokhoz is, gyűjtöttem más csángó falukban is, de a művészi életút a szülői házban kezdődött el.

  Édesanyám, László Józsefné, született Kis Erzsébet 1935-ben, a magyar folklór egyik legnagyobb tudású és legszebben éneklő adatközlője. Már az ő édesapja is, Kis József (1901−1984), híres-neves búcsúvezető ember volt, aki régi magyar Mária-énekekkel, Jézus litániáival és keresztúti imáival vezette Pusztina népét a csíksomlyói búcsúba, és ha virrasztóba hívták, magyarul zsoltározott a halottak mellett.

 László Erzsi néni (édesanyám)  miután hajnalban felkelt, tehénfejés közben is az Úrangyalát és a Miatyánkot énekelte középkori gregorián dallammal, majd archaikus népi imádságok hosszú füzéreit mondta magában, amíg enni adat az állatoknak. Akkor is vég nélkül imádkozat és szentes énekeket énekelt, ha csak egyedül kapálgatat a mezőn, de még ha csak az úton járt is, mindig ott volt a kezén a csuklójára csavart rózsa füzér, amelynek tizedei között a szentolvasó énekeit kell énekelni.

Amikor 1990 után lehetőség támadt arra, hogy a megmentett szellemi értékeket kivigyük a nagyvilágba, bizakodni kezdtem: hátha mégsem kell ennek a nagyszerű örökségnek végképp elpusztulnia? Ezért úgy döntöttem, amikor erre lehetőségem adódott, hogy amit lehet, ismét megtanítok a  csángómagyar gyermekeknek. A ’90-es évektől kezdve többször meghívtak énekelni Magyarországra, ahol megismertem a Tatros együttes tagjait: Kerényi Robit és Sára Ferencet. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy nem csak az ének, hanem a tánc is nagyon érdekes, így táncolni is tanítom a fiatalokat.

 Az öregek még emlékeztek a tánc nevére és a lépésekre, de már nem tudták a dallamát. Ekkor utána néztünk, ki zenélhetett abban az időben. Egy szomszéd faluban a zenészek között még élt Bogdán Toader. Ezután nem csak az öregeknek, hanem a gyermekeknek is zenélt Teodor bácsi, hogy jól megtanuljanak táncolni. Sok tánctábort szervezett Sára Ferenc és Kerényi Robi, ahová az öregeket is meghívták, hogy mutassák be a tánclépéseket. Hála a Jóistennek, a magyar oktatáson keresztül Segérc Feri megtanította a gyermekeket furulyálni és ma már van saját zenészünk is (utánpótlás).

Magyarul tanítom a gyermekeknek a szent énekeket, a Miatyánkat, a keresztutat, amit a csíksomlyói búcsún is mindig elimádkozunk, énekelünk. Nagy meglepetés volt számomra a csíksomlyói búcsún szombat reggel hajnalban, 3.30-kor a Kálvária hegyen legutóbb, sokan csatlakoztak hozzánk, hogy együtt mondjuk a Keresztutat – magyarul. S aztán napfeljövetelkor énekeljük az egész szentes éneket, amit tanultunk, az Arany Miatyánkot, a Nem vagyunk árvák, Joj szentlélek Úristen…..




________ Interjú __________




A csángómagyar kultúra őrzője




Nyisztor Ilona a Románia területén élő moldvai csángómagyarok egyik legismertebb énekese. A kivételes tehetségű és hangú előadó repertoárját szüleitől, nagyszüleitől és a még élő falusi öregektől tanulta. Foglalkozása óvónő, de emellett tánccsoportokat, énekkarokat szervez és vezet, népdalokat gyűjt és hangversenyeket ad otthon és külföldön egyaránt. Több önálló lemeze jelent meg, rendszeres vendége a nagy magyarországi fesztiváloknak.

Ha valaki nem ért magyarul, akkor is lenyűgözi Ilona páratlan ívű és hiteles előadása, amelyből felsejlik az archaikus magyar nyelv szépsége, a meditálás gyógyító ereje és az emberi lét drámaisága éppúgy, mint a nehéz sorsú emberek minden rosszat feledtető hite és derűje.

Kedves Ilona, Pusztinán, Csángóföldön született. Kérem, mutassa be szülőfaluját!

Mindenkinek a szülőfaluja a legszebb! Pusztina csángómagyar falu, ahol mindenki beszéli a magyar nyelvet. Sajnos most az édesanyák románul beszélnek a gyermekeikkel, hogy jobban érvényesüljenek az iskolában, ezért nagyon gyors az asszimiláció. Pusztina szép, azért is, mert van egy nagy templomunk, amelynek védőszentje Szent István. Ez az egyetlen templom Moldovában. Mi csak beszéljük a magyar nyelvet, írni és olvasni nem tudunk, mert az iskolában mindent románul tanítottak. Sőt a szentmisét is románul hallgattuk és hallgatjuk ma is. 2000-ben megengedték a magyar oktatást azoknak, akik kérik, ők heti három órában tanulhatnak írni és olvasni. Ez elég kicsi idő, mégis örvendünk, hogy végre megengedték ezt is, legalább a gyermekeink tudnak majd helyesen írni és olvasni, ha mi már csak beszélni tudunk.

Mint ismeretes, édesanyja a csángó-magyar népdalok, népi énekek kiváló adatközlője. Tőle tanulta az első népdalokat?

Igen, valamint apámtól és nagytatától. Édesanyám nagyon szeretett és szeret ma is énekelni, mikor kapál, főz, feji a teheneket, vagy mikor eteti a tyúkokat. Szépen énekli a népdalokat, a szent énekeket. Sokszor hívják a faluba virrasztani, máskor búcsúkba, s mint előénekes mondta és mondja a szöveget, a nép pedig énekel utána. Sok imádságot tud, ezért híres néprajzkutatók mint Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc vagy Kallós Zoltán is gyűjtöttek tőle.

Édesanyja mellett hogyan emlékezik vissza édesapjára?

Édesapám László József 78 éves, traktoron dolgozott  egy olajkút közelében. Este, amikor jött hazafelé, mindig hozott egy nagy feteke kenyeret, s mi úgy legeltettük a teheneket, hogy épp abban az órában ott legyünk az ösvény mellett, hogy csiphessünk a finom kenyérből.

Édesanyám 72 éves, leánykori neve Kiss Erzsébet. Miután férjhez ment, László Erzsiként felvette édesapám vezeték nevét. Mindketten pusztinaiak,
nem volt szokás férjhez menni más faluban, mert a környéken mind román falvak találhatók. Abban az időben senki nem hagyta el a faluját.


Az iskolában jó tanuló voltam, így a díjazottak között szerepeltem év végén. Általában énekelnem vagy szavalnom kellett egy verset románul. Rendszerint az éneket én választottam, amellyel nagy sikert arattam. Az ének versenyekre általában engem küldtek, ahol sokszor győztes lettem. Anyám büszke volt rám, s meggyőzte apámat, hogy adjanak be a Zeneiskolába Bákóba. Igen ám, de ott énekórát nem tartottak, hanem valamilyen hangszert kellett választanom. Szerettem volna zongorázni, de nem lehetett, mert mások az első osztálytól kezdték, én pedig már 5-dikes voltam. Így maradt végülis az oboa. Majd felvételemet kértem a Tanítóképzőbe Bákóba, így lettem óvónő.

Kinek a hatására kezdte gyűjteni a népdalokat?

– Mivel nagyon szerettem énekelni, egy karácsonyi ünnepség alkalmával megismerkedtem Jáki Sándor Teodóz atyával (győri bencés tanár). Bemutatta a tanítványait, akik több csángó népdalt ismertek, sőt ő is szépen énekelt. Ekkor döbbentem rá, mily kevéssé ismerem saját kultúrámat, s úgy döntöttem, járni fogok más falvakba és gyűjtöm a dalokat. Amit pedig ismertem, azt se tudtam hol elénekelni, mert minden versenyen csak románul léphettem fel, magyarul nem volt szabad énekelni, csak otthon. Korábban a falumban, Pusztinán sikerült még rögzíteni Kicsi Istvánné tudását (a kántor lányát); egyetlen volt a faluban, aki két szakaszt ismert a Szent István énekből. Majd amikor látogatóban jártam Domokos Pál Péter bácsinál, nagy büszkén énekeltem el neki a két szakaszt. Meghallgatta, majd elindult a könyvespolcához, kivett nekem egy könyvet, amelyikben szerepelt a harmadik szakasz. Alatta volt olvasható: „Gyűjtötte Domokos Pál Péter ’32-ben. Így hoztuk vissza a köztudatba a harmadik szakaszt. Első szent énekünk, amelyre megtanítottam a gyermekeket. Megmagyaráztam nekik, miért fontos nekünk, pusztinaiaknak Szent István éneke.

Ismereteim szerint énekesi pályája mellett óvónőként tánccsoportokat, énekkarokat szervez Csángóföldön. Mi késztette erre?

Bántam, hogy nem magyar kultúrában nőttünk fel, ezért döntöttem úgy, amikor erre lehetőségem adódott, hogy amit lehet, ismét megtanítom a csángómagyar gyermekeknek. A ’90-es évektől kezdve többször meghívtak énekelni Magyarországra, ahol megismertem a Tatros együttes tagjait: Kerényi Robit és Sára Ferencet. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy nem csak az ének, hanem a tánc is nagyon érdekeli a fiatalokat (őket), így táncolni is tanítom a őket (fiatalokat). Az öregek még emlékeztek a tánc nevére és a lépésekre, de már nem tudták a dallamát. Ekkor utána néztünk, ki zenélhetett abban az időben.Egy szomszéd faluban a zenészek között még élt Bogdán Toader.Ezután nem csak az öregeknek, hanem a gyermekeknek is zenélt Teodor bácsi, hogy jól megtanuljanak táncolni. Sok tánctábort szervezett Sára Ferenc és Kerényi Robi, ahová az öregeket is meghívták, hogy mutassák be a tánclépéseket. Hála a Jóistennek, a magyar oktatáson keresztül Segérc Feri megtanította a gyermekeket furulyálni és ma már van saját zenészünk is (utánpótlás).

Ha az iskolában nem tanulhattak magyarul, hogyan tanult meg mégis
anyanyelvén?


Mi a családban magyarul beszéltünk (az egész faluban ez így volt), csak az iskolában beszéltünk románul. A gyermekekkel egymás között csak magyarul beszéltünk, játszottunk. Mikor aztán a faluból el kellett mennem továbbtanulni, sajnos már csak akkor beszéltem magyarul, amikor hazajöttem.

Mi a véleménye azokról a papokról, akik évtizedeken keresztül nem mertek, nem mernek ma sem megszólalni magyarul, mert tiltva volt nekik, sőt egyes „békepapok” még külön hangoztatták, hogy a csángók nem magyarok és nem beszélhetnek anyanyelvükön.

Nem mertek és most sem mernek magyarul beszélni, náluk nem történt meg
a „demokrácia”, a gyermekeknek és a híveknek most is azt verik belé a fejükbe, hogy mi nem vagyunk magyarok, hanem románok, mert itt élünk Romániában, Moldovában. Sőt, mostanában meggyőzte a pap az igazgatót, hogy gyűjtsenek aláírásokat a szülőktől, s az ősztől tanítsák a gyermekeket anyanyelvükön, azaz olaszul. Ezek a papok csángómagyar származásúak, de biztos: a püspökségtől diktálják nekik, hogy mit kell tenniük.

Évek óta komoly munka folyik az ügyben, hogy a Vatikán ismerje el a csángókat magyaroknak, s engedélyezze nekik a magyar szentmise hallgatását. Ön milyen formában vett vagy vesz részt ebben a küzdelemben?

Magyarul tanítom a gyermekeknek a szent énekeket, a Miatyánkat, a keresztutat, amit a csíksomlyói búcsún is mindig elimádkozunk, énekelünk. Nagy meglepetés volt számomra a csíksomlyói búcsún szombat hajnalban, 3.30-kor, hogy a Kálvária hegyen legutóbb sokan csatlakoztak hozzánk, hogy együtt mondjuk a Keresztutat – magyarul.

Milyen meghívásoknak tesz eleget mostanában?

A legszebbek és nagyon szeretem a karácsonyi koncertjeimet, amelyekkel több országban jártam: Magyarországon, Finnországban, Svájcban, Ausztriában és Amerikában.

Véleménye szerint hogyan őrizhetik meg anyanyelvüket és hitüket a csángómagyarok?

Mivel a falunkban csak csángómagyarok élnek, mi egymás között csak magyarul beszélünk, így egyik generáció adja át a másiknak a nyelvet. Sok időn át nagyon kevesen mentek líceumba tanulni a szegénység miatt, így inkább a faluban maradt mindenki és nem volt szükség a román nyelvre. De amint kezdtünk kilépni a faluból a munka miatt, máris nagyon keverjük a nyelvet. Mivel a nyelv közben fejlődik, s mi nem az iskolában tanuljuk, az új szavaknál a románt használ juk. Pusztinán csak katolikus hitűek élnek. Sokáig latinul miséztek a papok, a nép pedig nem értette, ezért továbbra is mindenki magyarul imádkozott. Nekem az első gyónás alkalma volt nagyon nehéz, mert az imádságokat magyarul tudtam, a vizsga azonban románul zajlott.

Első osztályos voltam, még nem tudtam jól olvasni, nem értettem az egyházi szavakat sem. De mára már otthon is románul tanítják az imákat, a papoknál pedig „jó kézben vannak”. Így a magyar anyanyelvi oktatáson keresztül tanítom újra a szent énekeket.

Milyen kitüntetéssel ismerték el eddigi munkáját?

Bartók Béla díjat kaptam 2006 őszén, amit Székelyudvarhelyen adtak át.  A Magyar Örökség díjat csak átvettem a csángók nevében, hisz az elismerés nem nekem szólt személyesen, hanem a népemnek…

Frigyesy Ágnes





_________ Mesesarok ________




Az első együtthálás




Van énnekem két néném, Tyinka s Luca. Mikor ezek fiatalok vótak, úgy szerették a legényeket, hogy hóttak meg érettik. Vót es mindegyiknek egyszerre bár két-két szereteje, de ókor-ókor még hármat es tartottak. Egy este járt hezzik kettő, más este más kettő.

Mü, leányok elől háltunk a nagy odályban. Édesanyámék meg a küsebb tesvérkéim s nannyókámék hátul háltak a tyilérben. Édesanyám tudta, melyen rosszak a nénéim, s hogy odavannak a legényekétt. Minden este, mikor mentek lefeküdni, nekem erőst meghagyogatott:

- Klára, ügyelj, nehogy a nénéid valakit bécsapjanak az ablakon! Ha valakit bécsapnának, te gyere hátra s adjál hírt!

- Csak aludjanak nyugodtan, met én hírt adok.

Alighogy édesanyámék lekoppantották a szemiket, a nénéim nyitották meg az ablakokot s ereszkedtek bé a legények. Azok adtak nekem pénzt, almát meg bonbont, hogy álljak meg az ajtóban, s ügyeljek, hogy nem jő-e valaki. Így osztán én kecceresen ügyeltem.

A nénim elfútták a lámpást, s a setétbe a legényekvel felfeküdtek az ágyokba. Huzakodtak, kacagtak, gyuszolták az ágyokot, s tudom es én. Én ott állottam az ajtóban, s ölt meg a kéváncsiság, mi a nyavalyát tudnak ezek annyit kacagni?

Gyakracskán, mikor a legények elmentek, kérdettem es a nénéimet:

- Tyinka s Luca! Monnyátok meg, mi a nyavalyát kacagtatok annyit a legényekvel?

Nem mondták meg, hanem még jobban kacagtak. Ókor-ókor úgy kacagtak, hogy peselték essze magikot.

Egyszer osztá vége lett a jó világnak s a kacagásnak. Egyszerre talált jőni négy legén. Azok az ablak alatt egymásnak estek. Jól megpallták egymást. Akkarán cipoltak, hogy édesapámék megöbredtek. Híj! Apám eléjött, jól megtépte a nénéimet s adott nekem es a vigyázásétt. Azt mondotta édesapám a nénéimnek:

-Na, amétt elyen csúful csinyáltatok, mint valami lepedatúrák, ezentúl tük es hátul kell háljatok a tyilérben.

Így osztán én ott maradtam egyedül a nagy odályban. Hát én mán sokszor gondoltam, hogy úgy kéne nekem es vajegy szerető, de nekem nem akadott vót. A nénéim jó csicsesek, farosok vótak, de én alyan lapos vótam, mint egy málélapító. Kicsike es vótam, s nem kelltem senkinek. Most, hogy immán így egyedül hálogattam, egy nap jövök egy keldár vízvel a kútról, s jő szembe vélem egy legén. Egy falumbéli. Azt mondja nekem:

Nehez-e a víz, leánka?

Nem es könnyű.

S van-e immá szeretőd?

Kell a nyavalyának!

Hamiss-e a kutyátok?

Nem erőst.

Na, leánka! Kösd meg este a kutyát, s én elmenyek hezzád guzsalyasba. Jó lesz-e?

Ott jöjjön!

Én nem mutattam, de úgy örvendtem, hogy reppentem el. Hazamentem, jól megköttem a kutyát. Elig vártam, hogy bésetétedjék.

Na, setét lett. Jött a legén, ahogy igérte vót, de nem mertem bévinni a házba. Attól féltem, hogy úgy járok, mint a nénéim. Mondom én a legénnek, hogy menjünk fel a szénáshiuba.

Menjünk!

Szépecskén fellépegettünk a lajtorján s beléültünk a szénába. Elébbszer szépen beszélgetett nekem. Így s úgy, szeressem őt, s tudom es én. De osztá! Kezdett gamat lenni. Akart ingemet döböcskölni. Tusakodtam vélle, tusakodtam, de osztán megejedtem, hogy még valami kárt teszen bennem. Akkarát sikolytottam, hogy az a bolond legén a lajtorja legfelső fokáról leszökött.

Édesapám megöbredett, kifutott a tyilérből. A legén átolszökött a kerten. Édesapám nagy gagyáson utána. A legén jobban tudott futni, mint apám, s elment. Édesapám megtért. Kárinkodott, húzta le az Istent az égből. Én bolond, nemhogy fennmaradtam vóna a hiuba, hanem én es lemásztam.

Mikor apám meglátott, megragadott:

Ki vót az? Mondd meg, met ebbe a helybe megnyuvasztalak!

Én elkezdtem pillogtatni nagy ártatlanul.

Nem tudom! Nem tudom, me kijártam a bajomra s megejesztettek.

Ezt édesapám meghitte, bément s lefeküdt. Én es lefeküdtem, de, egy minuta nem sok, én azon az éjen annyit se aludtam. Egész éjen úgy lobogott a szüvem, mint egy pityókagyertya.

Mikor reggel felkőttünk, há egyszer jő a szomszédasszon, a kezibe a legénnek a kalapja.

Jó reggelt adjon Isten, Izidor bá! Kenteké-e ez a kalap?

A melyink há’!

Apám reanezett a kalapra s minnyá tudta, hogy kié, de azétt aszondotta, hogy a mejink, há’.

A kertbe kaptam.

Lehet, a kicsi gyermek elhordozta. Isten fizesse meg, hogy hazahozta, s Isten kendvel!

Az asszon elment, s akkor apám ingemet odahijutt:

Gyere csak ide, te varasbéka! Gyere csak ide! Elejibe állottam nagy félve, s akkor aszondotta:

Add vissza ezt a kalapot a gazdájának. Mondd meg neki, ne ejesztgesse a leányokot éjjel, me vajeccer őt es meg találják ejeszteni! S hallod-e? Te se hazudozzál többet, met legközelebb a legén helyett te szöksz át a kerten!

Akkor én úgy megejedtem vót, hogy egy jó darabig nem mertem guzsalyaskodni, de osztán! Annál többet!




Kóka Rozália




_________ Történelem __________




Moldvai csángó-magyarok a jelenkori román politika hatókörében

(folytatás)




Sever Mesca1 2000. szeptember 19-i parlamenti felszólalásában2 először is megjegyzi, hogy Európában sehol nem találkozott olyan esettel, amikor külső nyomásra egy ország olyan intézkedéseket kell, hogy bevezessen, ami egy másik ország számára előnyös. Vagyis Magyarország elintézte, hogy Európa nyomást gyakoroljon a magyar nyelv bevezetése érdekében a román kormányra, és ez aláaknázza a román hatóságok önállóságát. A finn képviselőasszony, Titti Isohookana Asunmaa látogatását a csángó falvakban kémkedésnek nevezi, amelynek következtében félrevezette, hamis információkkal látta el az Európai Parlamentet. A magyar nyelv bevezetését – szerinte – valójában senki sem kéri az érintett falvakban (Klézse, Forrófalva, Rekecsény stb.), ezt maga az MCSMSZ hamis kérésekkel akarja elérni. Ráadásul ez egy olyan szervezet, amelynek székhelye a Kovászna megyei Sepsiszentgyörgyön van3. Az RMDSZ kormányra engedését is hibának tekinti, mivel az felkarolja az ilyen illegális vállalkozásokat. Érdemes néhány mondatát idézni: „Azt javaslom, hallgassák meg ezeknek a románoknak, pontosabban a csángóknak a felháborodott kiáltásait, akiket csalogatnak, mint a 2-300 évvel ezelőtti Afrika vadjait a jelenkor gyöngyeivel, amelyek egy néhány parabola antennát a Duna televízió nézéséhez, vagy néhány szerencsétlen forintot, esetleg balatoni kirándulást tesznek ki. Nagy a felelősségünk honfitársaink iránt. Nem hagyhatjuk többé őket olyan külföldiek befolyása alatt, akik a legalitás határán vannak, és akik pusztítanak az országunk minden sarkán Románia szuverenitásának teljes megalázásával. És azoknak, akik el vannak bűvölve Magyarország demokráciájától, attól a módszertől, ahogy ez az ország megoldotta a kisebbségi kérdést, ígérjük meg, hogy kezeskedünk a magyar törvény Romániában való bevezetéséről ezen a területen és küldeni fogunk a román parlamentbe annyi magyart, ahány képviselő van a budapesti parlamentbe és kapnak részarányosan annyi magyar iskolát, ahány román iskolájuk van a pusztai románoknak. Akkor valószínűleg elégedettek lesznek, mert meglesz az elképzelt törvény a fővárosukba, Budapesten, amit annyira szeretnek.”4

Az idézet önmagáért beszél, annyi következtetést mégis levonhatunk belőle, hogy a román politikusok nagy része nem hajlandó tudomást venni arról, hogy Moldvában valóban élnek magyarok, és joguk van az anyanyelvükhöz. A hazafias hevületű és kirekesztő hangnemű interpellációkkal a román parlament soha nem fogja megoldani a kisebbségi kérdéseket. Arról nem is beszélve, hogy a kisebbségi parlamenti képviselet és a magyar iskolák engedélyezésének kérdésében nem lehet sematikus és egyforma megoldást alkalmazni (legalábbis számokban nem) a két országban. Beszédéből minden esetre egyértelműen látni lehet, hogy vagy nincs tisztában vele, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a Magyarországon élő románok és Romániában élő magyarok létszámát össze sem lehet hasonlítani5 . Tehát a kisebbségi képviselők és iskolák létszámát Romániában nem lehet aszerint megállapítani, hogy a Magyarországi románoknak mennyi van belőlük.

Érdekes, hogy ebben a hevületben a következő felszólaló Mihai Dorin Drecin6 „Megbocsátunk, de nem tudunk felejteni”című megemlékező beszédet mondja el az II. világháború kirobbanásának 60. évfordulóján. Ennek lényege valójában nem más, mint hogy felsorolja a magyarok által elkövetett – szerinte – súlyos cselekedeteket a román néppel szemben7. Ez azonban - mint tudjuk - egy olyan időszak, amikor egész Európában háború volt, minden nép próbált revánsot vagy elégtételt venni azon az országon, amelytől az első világháborúban valamilyen módon sérelmet szenvedett. Ekkor többnyire nemzeti érzelmek mentén természetesen előfordultak atrocitások egyik vagy másik etnikummal szemben és ez alól nem kivételek sem a magyarok, de a románok sem, akik a II. világháború előtt és után, ha eljött az ő idejük méltó módon torolták meg az őket ért sérelmeket. 60 év után, amikor egy egészen más dimenzióban folyik a küzdelem az emberi jogokért, felhozni újból azokat a sérelmeket és mintegy ellenségnek, szinte kollektív bűnösnek nevezni meg egy kisebbségi népcsoportot, nem az a politika, ami megbékélésre, egymás megértésére és elfogadására vezet, hiszen ugyan ilyen sérelmeket felhozhatnak a kisebbségek is, de ez csak egy igazi ördögi körbe vezetné a párbeszédet. A román politikának, különösen a parlamenti képviselőknek el kell rugaszkodniuk ma már a nemzeti érzelmek fűtötte politikai mentalitástól és meg kell érteniük végre, hogy a másoknak adott jog nem csorbítja, nem teszi kisebbé népük nemzeti identitását, hanem pont fordítva: gazdagabbá, sokszínűvé, előrehaladottá és erőssé teszi országukat. Ráadásul kétszeresen terheli felelősség a honatyák megnyilvánulásait, mert a köznép figyel és hallgat rájuk, a köznép fanatizálható, uszítható. Megnyilvánulásaik gerjesztik az indulatokat és mérgezik az amúgy is igen törékeny viszonyt az országban élő kisebbséggekkel szemben. Később rámutatunk arra is, hogy az ilyen és hasonló hangvételű politika hogyan csapódik le a népesség körében.

Ioan Chelaru8 2006. február 13-i beszéde is inkább egy érzelmileg túlfűtött, szubjektív megnyilvánulás, mint egy tényszerű, probléma lényegét feltáró és megértő monológ9. „Jelenleg egy igen erős nyomás nehezedik az igazság elferdítésére, hogy a moldvai római-katolikusokat téves módon egy elnyomott etnikai kisebbségnek mutassák be. […] Egy elmagyarosított román népesség leszármazottai vagyunk, nem voltunk és nem tekintettük magunkat soha egy kisebbségi etnikumnak”. Érdekes, ahogy nyilatkozatában az összes moldvai katolikus nevében beszél, mintha mi sem természetesebb annál, hogy Moldvában minden katolikus román lenne, és mintha a románokat bárki is magyarnak nevezné. Ugyanakkor belecsempész beszédébe egy évtizedek óta sulykolt hazugságot: „…egy elmagyarosított román népesség leszármazottai vagyunk”. Az ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket úgy használja ő és képviselőtársai, mintha a legtermészetesebb és a legnagyobb igazságot mondaná el. Nem hajlandóak szembenézni azzal, hogy bármit is gondolnak, él és létezik Moldvában egy katolikus vallású magyar kisebbség, amely akkor is magyar kisebbség marad, ha ma már a többség román nemzetiségű. Nem lehet beszélni a legnagyobb természetességgel a csángó-magyarok nevében sem akkor, amikor identitás és hovatartozás kérdéséről van szó.

Ioan Chelaru a továbbiakban elmondja, hogy a magyarok miként hamisították meg évszázadokon át a csángók történelmét, hogy azzal ürügyet szolgáltassanak a csángók elmagyarosítása érdekében. Végül megállapítja: „Ily partizán módon eljárva a magyar fél eljutott ahhoz a kezdetektől kitűzött célhoz, hogy Moldvában létezne egy misztikus, egzotikus, fantasztikus és titokzatos magyar etnikai kisebbség, a csángók, amelyet az eltűnés veszélye fenyeget és ennek a helyzetnek a bűnöse a Katolikus Egyház és természetesen maga a román állam” – mondja ironikusan a képviselő úr.

Az Európai Bizottság sem ússza meg a kritikát, hiszen szerinte az „beleesett a magyar propagandagépezet csapdájába és anélkül, hogy tudományos kutatásokat végeztek volna hamis dokumentumok alapján siettek az állítólagos kisebbség megmentésére. Így jutottak el az 1521-es Európai Uniós ajánláshoz, amely csángókról és csángó nyelvről beszél”. Az Európai Bizottság véleményét egyoldalúnak tekinti és szerinte csak a magyar fél kongatja folyton a vészharangot a moldvai magyarok permanens asszimilációjának veszélyével. Továbbá a csángók identitásának meghatározásához őszerinte figyelembe kell venni a következő elemeket: etnikum, nyelv, történelem és kulturális szokások. Ezek alapján - szerinte - a csángók identitása evidens módon román. „Legfőképpen pedig a hovatartozás érzése a meghatározó”, mert ez tükrözi igazán a történelmi igazságot. Tehát megint nem vesz tudomást a létező magyar érzelmű csángó népcsoportról, és úgy beszél a valóban román érzelmű többség nevében, mintha az előbbiek nem is léteztek volna soha Moldvában. Ezzel párhuzamosan keményen fellép a katolikus egyház védelmére, amelyet – szerinte – hamis tények alapján állítottak be úgy, mint az asszimilációs politika zászlóvivője. „Találkoztam nagyon súlyos állításokkal, amelyek igazságtalanul vádolják azt az egyházat, amely az egyensúlyt és a harmóniát biztosítja hívei közt”.

Az egész beszéd összességében egy igen indulatos, érzelmekkel túlfűtött diskurzus, amelynek célja, hogy megnyerje magának a képviselőket érzelmileg, ellenségként állítsa be a csángók megmentéséért fáradozó magyarokat és intézményeiket egyaránt, legfőképpen pedig egy nem létező problémáról beszélve lekicsinyítse az egész csángó ügyet, amelyet természetesen a magyar szervek gerjesztenek.

Tampu Ferenc

__________ Emlékállítás __________







Emlékállítás

(Gyergyina János 1915-1998., Nagypatak)




- Eljött János páter!

- Jaj, micsa jó, menek serényen gyónni!

- Jén is menek… erőst örvendek!




A fenti párbeszéd még a nyolcvanas években történt, egy moldvai csángó falu búcsúján. Akiről beszéltek, az Gyergyina János ferences rendi szerzetes volt, aki a gyóntatófülke magányában meghallgatta a románul nem tudó csángó asszonyok vallomását.




A Duna-csatorna kényszermunkatáborát megjárt, illegálisan ott misét tartó és gyóntató moldvai papot üldözte a kommunista román hatalom. Ő volt Lészped utolsó, még magyarul miséző papja. 1958-as elűzése után a madéfalvi menekültek Moldvába letelepedett utódai még két évig küzdöttek papjukért, a magyar misenyelvért. Akkor tartóztatták le, és gyötörték meg kántorát, Butnár Ferencet is (ז1998.). A Gyergyinát követő új pap az asszimilációs politikát támogatta, s temploma átokkal sújtotta az ellenszegülő falut.




A sziszegő nyelvjárású, ősi Nagypatakon született (1915. III. 15.) Gyergyina Szabófalvára került papnak. A 13 ezer főnyi északi csángó település Moldva legnagyobb faluja. Itt szolgált, majd 1947-ben lett Lészped magyar papja. Magyarságához való ragaszkodása miatt tartóztatták le, koholt vádak alapján. (Külföldi rádióadásokat hallgat.) Tizenhét évre ítélték el, nyolc év után szabadult. A hetvenes-nyolcvanas évek elején Somoskán szolgált, szigorú hatósági ellenőrzés alatt.




E sorok írója – aki az emlékszobrot készítette – ebben a faluban találkozott vele 1978-79-ben. Papságáról, élő hitéről szeretettel emlékezik volt ministránsa, Benke Gráci, aki ma már Magyarországon él táncházi zenészként.




A csángó hívők szeretete állíttatta azt az emlékszobrot, aminek szentelése 2013. augusztus 17-én volt. Az emlékállítás gondolata Antal „Nyelu” János forrófalvi népművelőtől, együttesvezetőtől ered. Ő kért fel a szobor elkészítésére. Ez már az 5. Moldvában felállított alkotásom.

A tölgyfából készült portrészobrot vörösréz borítású tető védi az időjárás romboló hatásától. Az anyagköltség, a kiszállítás, a közös vacsora anyagi fedezetét a „Fiatalok a moldvai csángókért Alapítvány” és Király Lajos szentendrei keresztszülő állta. Az Ő önzetlenségük tette lehetővé a megemlékezés méltó megtartását.




A Moldvában elkészített emlékműveknek megvan a saját sorsuk! Míg Szent István pusztinai, magyarfalusi szobrát még magánterületen, Álmos vezér szobrát alapítványi házban (Klézse), a köztérre nyitva lehetett csak elhelyezni, Petrás Incze János (1813-1886) népdalgyűjtő pap szobra már Klézse templomudvarára került egyházi engedéllyel 2012 őszén, és egy évi kallódás – várakozás után Nagypatak könyvtára előtt szentelték fel Gyergyina János portrészobrát. Az egyházi megemlékezést, szentelést Iosif Demeter, a falu papja végezte el románul. A megemlékezést a csángó falu polgármestere, Adrian Szalamon tartotta – mellén román zász lóval – román és magyar nyelven. Becsületesen megemlítette a falu magyar eredetét, beszélt a 600 éves híres gerenda-kápolnáról, annak magyar építőjéről: Bálint mesterről.




Szót kaptam – alkotóként – én is. Nyolcfőnyi magyarországi látogatónak, klézsei, forrófalvi és nagypataki csángó hallgatóságnak kellett beszélnem közérthetően, érdekesen.

Jelen volt Gyergyina János unokahúga, számos rokona. Megilletődve hallgatták a megemlékező gondolatokat.

A román hivatalosság után magyar nyelvű imák és szent énekek hangzottak el, majd Antal János csoportja következett. Felszabadult örömmel énekeltek Forrófalva (600 éves, székelycsángó falu) asszonyai és hosszasan beszélgettek az anyaországból érkezettekkel.




Gyergyina János 1998. december 21-én hunyt el. Állandó hatósági zaklatásnak, megfigyelésnek volt kitéve élete utolsó éveiben is. Jáki Sándor, győri bencés papnak elárulta titokban, hogy csekélyke nyugdíja megvonásával fenyegették, ha magyarul beszél a moldvai katolikusokkal, és börtönéveiről szól.

Halála után már emlegethették szülőföldjén. „A halott ellenfél nem ellenfél.” Temetésére több ezer ember gyűlt össze Nagypatakon, s sírját felszentelte Petru Gherghel jászvásári és Coşa (Kósa) Antonu kisinyói püspök is, aki Nagypatak szülötte.




Gyergyina János Moldva sokat szenvedett, magyar érzelmű csángó értelmiségeinek egyike, akinek emlékét őriznünk kell! Petrás Incze János, Dr. Benedek Péter, Szilágyi Ferenc és számos kántortársa… Hosszú a névsor. Ők még küzdöttek magyar közösségük nyelvhasználatáért.

Csoma Gergely

__________ Hazajáró __________




Gyimesfelsőloktól Kacsikán át Nagypatakig,

zarándoklat a kacsikai magyar nyelvű szentmiséért.

2013 augusztus 13.-18.







Ez év januárjában vettünk fájó búcsút Jáki Sándor Teodóz atyától. Méltattuk a magyarság iránti szeretetét, a moldvai csángók iránti rendkívüli vonzalmát és az értük oly sokszor megtett moldvai utakat – és felmerült a kérdés: lesz-e folytatás?




Míg Teodóz atyához hasonló elszántságú és habitusú papot vagy szerzetest kerestünk és vártunk, elsődleges kérdés volt: ki fogja tartani Kacsikán a búcsú alkalmából az idei Nagyboldogasszony napi szentmisét? Aztán volt egy pap, akit jelöltek erre a feladatra, de nem sok időre rá más megbízatást kapott.

Ezután adódott az alakalom, hogy régi katolikus pap ismerősömet Berszán Lajos atyát felkérjem Pilisszántón, hogy augusztus 15.-én a Kacsikai (Cacica) Nagyboldogasszony napi búcsún a magyar nyelvű szentmisét bemutassa. Az atya kezdettől fogva őszinte szeretettel van a moldvai csángók iránt, megérzi a szívük rezdülését.

Berszán atya csaknem 800 kilométert utazott Gyimesfelsőlokról, hogy Pilisszántón, a csíksomlyói búcsúval egy időben igét hirdessen mindazoknak, akik együtt szerették volna ünnepelni a Szentlélek kiáradását székely és csángó magyar testvéreikkel. Ő első szóra elfogadta a felkérésemet a kacsikai misézésre, sőt még azt is, hogy Rácz Sándorról a nemrégiben elhunyt 56-os hősről a szentmisében megemlékezzen. Berszán atya az idén, túl a 70-en átvette Teodóz atyának „a szürkefejű öreg bácsónak” a staféta botját. Reméljük, hogy még sokszor lájuk őt viszont a Kacsikai Búcsú szentmiséjén is.




A Kacsikai Búcsúra csoportos utat is szervezett a Lakatos Demeter és a Keresztszülő Egyesület, amely a kezdeti nagy érdeklődés után törölve lett, mert egy mikrobusznyi utas sem fizette be a rendkívül kedvezményes részvételi díjat. Végül hárman vállaltuk az utat személygépkocsimmal. Köszönöm ezúton is Gergelyné Kovács Marikának a Mátyás templom énekkarának tagját, aki korábban Diószegen tanított és Gaál Juditnak az Onkológiai Intézet önkéntes segítőjének, hogy vállalták ezt a zarándokutat.




Augusztus 13.-án reggel 6 órakor indultunk Budapestről. Este Szentegyházán szálltunk meg, a Hargita Panzió vendégei voltunk. A kitűnő szállás és a bőséges reggeli után folytattuk utunkat. Gyimesfelsőlokon az Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban (Liceumban) Berszán atyát készültünk meglátogatni. Éppen egy temetése végére érkeztünk, így a gimnáziummal szemben lévő temető kertben üdvözöltük őt. Megtekintettük a domb tetején lévő templomot és utána a hegyekre a kilátást. A Gimnázium nagy előadó termében egy másik csoport várakozott rá, amelynek vezetője régi ismerősöm, Gyögydeák Lajos nyugalmazott plébános volt. Ő régóta foglalkozik a moldvai csángókkal, volt miről eszmecserét tartani. Különösen az utóbbi éveknek a moldvai magyar oktatással kapcsolatos visszásságait beszéltük át. A rögtönzött kiselőadás után Berszán atya meghívott hármunkat ebédre, ahol jó hangulatban beszélgettünk. Este Lészpeden a keresztfiaméknál, a Balázs-családnál vacsoráztunk, ahol a további napok szállása is volt. A vacsora után Márton Attila tanító bácsi is eljött egy kis ismerkedésre, beszélgetésre.




Néhai Jáki Sándor Teodóz atya gyűjtött minden évben annyi pénzt Magyarországon, hogy megszervezhesse a pusztinai Nyisztor Ilona tanító és énekesnő tanítványainak a kacsikai utazását. Sajnos ennek ellenére évről évre egyre fogyatkozik a csángók lelkes csapata a búcsún. A magyar nyelvű misét jó néhány éve már csak a Mária-grottában (barlangban) engedélyezik a csekély létszám miatt. Ellenpéldaként a lengyel nyelvű misén annyi lengyel van még az anyaországból is, hogy nem férnek be Kacsikán a bazilikába!

Magyarországról az idén mindössze négyen voltunk, a székelységből talán néhányan. Dicséret illeti elsősorban a pusztinaiakat, klézseieket és vezetőiket Nyisztor Ilonát és Duma Andrást, hogy eljöttek. A moldvai csángó lányok és fiúk gyönyörű népviseleti ruháikban és csodálatosan szép énekükkel és a szentmisén az aktív részvételükkel tettek tanúságot hitük mellett. Köszönet azoknak a csángómagyaroknak is, akik egyénileg jöttek el erre az ünnepi alkalomra, továbbá keresztfiamnak Albinak és a nagymamájának Erzsi néninek akik szintén velünk voltak, vállalva a kora hajnali indulást Lészpedről. Remélem lesz még akkora csángó sokadalom a kacsikai búcsún, hogy a Mária-grotta kicsi lesz és a bazilikában tarthatjuk a szentmisét.




15-én csütörtökön a hajnali indulás, a hosszú út, no meg az útjelző táblák próbára tettek és így alig fél órával a szentmise kezdete előtt érkeztünk Kacsikába. A községben a bazilika felé vezető útra a mi autónkat nem engedték a rendőrök, míg sok más román rendszámú autó mehetett. Így több mint negyedórás utat gyalog tettük meg. A Bazilika előtt pár száz méterre utolértük a csángó csoportot, benne sok ismerőst fedeztünk fel. Örömteli volt a találkozás Nyisztor Ilonával, Duma Andrással és a többiekkel. Együtt folytattuk énekelve az utat a bazilikához, ott is a Mária Grottához.




A bazilikához érve örömmel vettem észre, hogy a templom mellett láthatom a sok közül az egyik térdeplőn kiírva: „ǐn maghiarǎ” magyarul gyóntatnak. Ott ült Félix Mariuţ atya, aki 3 évig tanult Budapesten, hogy Moldvában a magyar nyelvű egyházi szertartásokat elvégezhesse. A szentmise után régi-új ismerősként üdvözölhettük Félix atyát Berszán atyával. Isten fizesse meg neki, hogy vállalta ezt a fontos feladatot a búcsún.




A szentmisén a Mária-grotta és az előtere megtelt hívőkkel, mintegy 50-60 emberrel. Néhány perccel fél 9 után felhangzott Nyisztor Ilonától a pusztinai csángó énekesek vezetőjétől és énekeseitől a szentmise kezdőéneke: Mária dicséretére. A keresztvetés után Berszán atya köszöntötte a szentmisén megjelent hívőket, zarándokokat:

„Testvérek, örömmel köszöntelek benneteket. Nem most találkozunk először, hála Istennek. Adja Isten, hogy még sokszor találkozzunk édesanyánknak, a boldogságos Szűz Máriának a védelme alatt. Amikor most találkoztunk, emlékezzünk meg arról a valakiről, aki már nincsen közöttünk: Jáki Teodóz atyáról, aki nagyon szeretett titeket és aki idős kora ellenére olyan sokszor jött el ide közétek. Sok embert megvigasztalt, bátorított az ő kedves mosolyával, ahogy itt a képen is látszik.” Itt a Csángó Tükör Teodóz atyáról szóló emlékszámát mutatta fel. „Gondolom, hogy Ő most velünk van és a Jóisten előtt könyörög értetek és a boldogságos Szűz Máriának ajánl titeket.

A bűnbánati ima után az „Uram irgalmazz” éneke hangzott fel. Az olvasmányt a Jelenések könyvéből (Jel 12,1-2 10) olvasta fel el egy csángó leány. Majd újra az ének következett: „Itt van anyánk Mária… nem vagyunk árvák, van édesanyánk…” Szárnyalt az ének édes magyar nyelven, és hogy nem dőltek a falak a szívből fakadó ének erejétől, az csak azért volt, mert Mária sziklabarlangjában voltunk.




A szentleckét egy csángó fiú olvasta fel Szent Pálnak a korintusiakhoz írt leveléből (1Kor 15,20-25). Majd felhangzott az Alleluja és Mária mennybe érkezésének éneke.




Az Evangáliumot az atya szent Lukács könyvéből olvasta fel Mária látogatásáról Erzsébetnél, Zakariás házában és Mária szavait a Magnificat-ot. Az evangélium után a „Jöjj szentlélek Úristen” ének hangzott fel.




Az atya a szentbeszédjében az alábbiakat mondotta:

„Drága jó Testvéreim! Jó néhány ezer esztendő eltelt, hogy Istennek egy választott leánya énekelt. Voltam abban a városkában, ahol az ő éneke elhangzott, ahol Mária kereste fel Erzsébetet, mert megtudta az angyaltól, hogy Erzsébet már hat hónapja gyermeket vár és elsietett, hogy segítségére legyen. Amikor a két kiválasztott találkozott megölelték egymást és Mária énekelni kezdett: ’Magasztalja az én lelkem az Urat, és szívem örvendjen az ő Istenében, mert megtekintette szolgáló leányának alázatosságát, s íme lám mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedéknek’. Ha most itt összegyűltünk Kacsikán, ezt a szöveget halljuk: minden nemzedéket boldognak hirdetik, hiszen elhangzik a magyar nyelvű szentmise… Utánunk következnek német testvé reink. Őket is a nyelvükön boldognak hirdetik őket, és következik a román nyelvű szentmise, boldognak hirdetik őket.

Istennek ez az áldott leánya előre látott ezer évekre, és megjövendölte, hogy őt az ártatlan leánykát, boldognak fogja hirdetni minden nemzet. Milyen jó. hogy ebben a gyönyörű csokorban, melyet a nemzetek kötnek a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, a mi édes anyanyelvünkön is, a szép magyar nyelven is odatesszük a mi virágainkat abba a csokorba és köszöntjük Máriát.

Szeretett jó testvéreim! Olyan jó volt, amikor jöttetek énekelve és kezdtük a szentmisét. Olyan szépen olvastak ezek a drága jó gyermekek szépen hangsúlyozva, ügyesen és szépen énekeltek. Mi is a Szűzanyát a magunk részéről boldognak hirdetjük úgy ahogy Ő mondta ezelőtt több mint 2000 évvel ezelőtt.




Testvéreim! Ugye, amikor egy virágos kertben elmegy az ember, akkor szép a virágoskert, ha sokféle virág van benne. Istennek a virágos kertjében mi is egyfajta virágok vagyunk. Nyíljatok hát ti is ebben a szép virágos kertben!




El szeretnék mondani egy történetet, amit Bogdánfalván éltem át. Megérkeztem Bogdánfalvára, jó pár évvel ezelőtt, lehetett vagy 25 éve, hogy ott jártam. Amikor oda érkeztem, bementem a templom udvarába, a templom tornyán emberek dolgoztak. Fel néztem a toronyra, felkiáltottam nekik: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ők boldogan vissza válaszoltak, azt mondták: Mindörökké! Ámen. Ugye maga magyar páter? Mondtam: igen. Abbahagyták a munkát és lejöttek, hogy beszélgessenek velem. Beszélgetés közben az egyik ember azt mondta nekem, hogy egy esztendeig járt neki a katolikus újság és milyen boldog volt,hogy ő azt olvasta. Esténként összegyűltek nála a szomszédok és ő felolvasta nekik a híreket, hogy mik az új hírek az egyházban. Aztán azt mondta, hogy elmaradt az újság, nem küldi senki és sajnáltuk, hogy nem tudtuk olvasni, mikor összegyűltünk. Néztem a bácsit és azt kérdeztem tőle: maga tud írni, olvasni? Járt magyar Iskolába? Azt mondta: nem járt. Akkor honnan tudott olvasni? Most figyeljelek testvéreim! Elmondta ez a bácsi, hogy ő a nagymamájától örökölt egy imakönyvet. Amikor haldoklott azt neki ajándékozta. Abban benne van a Miatyánk. A Miatyánkot ő megtanulta kívülről. Elkezdte felütögetni a könyvet és a betűket ahogy mondta a Miatyánkot próbálta megjegyezni. Meg tudta jegyezni és a Miatyánkból tanult meg írni. Nekem meg is mutatta, hogyan tud olvasni. Megölelgettem ezt a bácsit és azt mondottam: jöjjön el hozzám a búcsúra, legyen az én vendégem, oda ültetem a papok közé és felmutatom, hogy ez az ember a Miatyánkból tanult meg olvasni, nem járt iskolába. A bácsi azonban nem jött el. Azt mondták meghalt de mielőtt meghalt volna olyan szépen mondta a Miatyánkot kívülről. Most róla is megemlékezem ezen a szentmisén. Ti is imádkozzatok érte.

Arra kérlek titeket (ekkor mikrofont és erősítőt kapott az atya!) arra kérlek titeket tehát drága testvérek, hogy köszöntsétek a Szűzanyát. Ő megjövendölte, hogy minden nemzedék áldani fogja, köszönteni fogja. Ma itt Kacsikán ez valósul meg. Mi is ahogy mondtam, a mi virágjainkat odatesszük szépen a többiek mellé és legyen az ima az ének minden nyelven dicsérve az áldott Szűzanyát. Köszönöm nektek a mi szép nyelvünkön is oda tudunk csatlakozni a többiekhez és hála ima, hála ének, a szeretet árad a szívünkből: Üdvözlégy Mária!)




Arra kérlek titeket, hogy maradjon meg Isten virágos kertjében ez a virág is, ahogy itt vagytok ebben a szép népviseletben és tudjátok köszönteni szép ősi nép énekeitekkel a boldogságos Szűz Máriát, mert akkor szép az Isten kertje, hogyha nem teljesen egy színre vagyunk festve, hanem több színben, szívünkből köszöntjük az édes Szűzanyát. Rajtatok áll még kedves testvérek, hogy lesznek-e még olyanok, amilyen az én bácsim volt, aki a Miatyánkból megtanulta szépen olvasni a legfőbb imádságainkat, legfőbb énekeinket. Ti is tanuljátok meg. Úgy látom van jövő. Ez a két drága gyermek olyan szépen mondta (az olvasmányt és a szent leckét). Jól esett. Köszönöm nektek! Folytassátok tovább, hogy amikor kötjük a koszorút a Szűzanyának, akkor a mi énekeinket, a mi imáinkat is kössük bele a többiekkel együtt. A többi testvéreinkkel együtt áldjuk, dicsérjük.




Ezután az apostoli hitvallás és a hívek könyörgése következett, majd az eucharisztia liturgiája előtt ismét egy Mária-ének hangzott el. A liturgia után elhangzott a Miatyánk imája is, amely után a hívek szeretetteljes, megbocsájtó kézfogása következett. Az áldozás ideje alatt az Aranymiatyánkot énekelték a csángó hívők.




A szentmise végén az atya a következő köszönő szavakat mondta: „A szentmise végén tisztelettel megköszönöm a püspök úrnak, hogy lehetőséget adott, hogy magyar nyelvű szentmisét végezhessünk itt és köszönöm szépen az itteni pap testvéreknek, hogy segítettek az előkészítésben, a szentmisében. Isten áldja meg őket, Isten áldja meg ezt a közösséget és minden búcsús testvérünket.” Ezután a papi áldással véget ért a szentmise, majd felcsendült a Boldogasszony Anyánk éneke kérve a Szűzanyát, hogy „…Moldováról, édes hazánkról ne felejtkezzél, csángó magyarokról...”




Kacsikából hazafelé Lészpedre, útba ejtettük az 1487-88-ban épült Voroneţ-i ortodox kolostor Szent György templomát, amelynek építtetője Ştefan cel Mare volt. A templom külső és belső falain a csodás, utánozhatatlan színekkel megfestett bibliai jeleneteket, szimbólumokat és személyeket láttunk.




Az idő múlásával a hosszú úton, veszélybe került az aznapra tervezett pusztinai látogatásunk, amely végül elmaradt. A térkép szerinti legközelebbi Bohus-pusztinai útról a fél úton kiderült, hogy autóval járhatatlan. A helyiek és Nyisztor Tinka telefoni tájékoztatása szerint is vissza kell fordulni. Kb. 1 órás kerülővel kellett volna Pusztinába autózni, azonban bármilyen kellemetlen is volt, az idő előrehaladta és a fáradtság miatt másnapra halasztottuk Tinkánál a látogatást.




Másnap, 16-án délelőtt a program szerint a Klézse északi részén lévő Budán a Szeret – Klézse Alapítvány házában Duma Andrásnak, az alapítónak a vendégei voltunk. Megtekintettük az alapítványi házban a csángó muzeális gyűjteményt, a tantermet, az óvoda helyiségeit és a szállást adó szobákat. A kis házi múzeumban a csángó múltat és hiedelemvilágot ismertük meg Duma András előadásában. Majd a vendéglátók finom, házias ebédje után most már a jól kiválasztott úton indultunk Pusztinába pótolni az előző napi elmaradásunkat.




Most is idő szűkében voltunk, mert délután 3 órától Nyisztor Tinka a pusztinai templomban a magyar nyelvű imaórát vezette. Közel másfél órás útat követően, néhány perccel 3 óra után érkeztünk meg a templomba, ahol már folyt az imaóra. Mintegy 30-an voltak ott gyerekek, fiatalok, idősek egyaránt, – mi férfiak sajnos kevesen. Nyisztor Tinka vezetésével a keresztutat olvasták fel és állomásonként az Aranymiatyánk egy-egy napját énekelték. Őszinte, szívből jövő volt a keresztút és az állomások elmondása, a hozzá fűzött gondolatok, az imák és az elhangzott énekek. Mindezekhez csak egy pap hiányzott…




Az imaóra után egy rövid vendéglátásra, ismerkedésre invitáltak a pusztinaiak egy kis üzlet kerthelyiségébe, ahol üdítők vártak a nagy melegben. Innen Tinka házához mentünk ahol csak „rövid ideig” kb. 2 órát voltunk. Nehéz volt elvágni a beszélgetés fonalát, de muszáj volt, mert Tinkának a másnapi vendégek fogadására kellett felkészülni.




17-én szombat reggel nagy várakozással indultunk el Nagypatakra, Gyergyina János ferences páter (1915-1998) szobrának avatására, halálának 15. évfordulóján. A páter az 1950-es években nem a püspöke utasítására, hanem saját lelkiismeretére hallgatva magyar nyelven misézett, utoljára Lészpeden. Nemcsak magyarul misézett, hanem a legnagyobb titokban magyarul gyóntatott is, nagy szeretettel fordulva híveihez. A forrófalvi, a somoskai, külsőrekecsini, a lészpedi és a nagypataki csángók ezért saját papjuknak tekintették.

A pátert kitartó magyarságáért a kommunista hatalom bebörtönözte, majd embertelen körülmények közti kényszermunkára hurcolta a Duna-csatornához, ahol 8 évig raboskodott. Gyergyina pátert fehér mártírnak mondhatjuk a kommunista hatalomtól elszenvedett rabságáért, a kiszabadulása utáni, idős korában betegen elszenvedett, szinte a haláláig tartó zaklatások miatt.

Mielőtt az ünnepségre értünk betértünk Forrófalva és Nagypatak közös temetőjébe. A régi faépítésű temetőkápolnát csak kívülről tudtuk megtekinteni. Kárpótolt a sírt gondozó csángókkal az ismerkedés, beszélgetés.

A nagypataki könyvtár kertjében már javában gyülekeztek az ünnepség résztvevői, amikor megérkeztünk. Az ünnepség előtt megtekintettük a nagypataki könyvtárat. Az előcsarnokban szép csángó népviseleti ruhákat, használati eszközöket, a könyvtárteremben magyar és román nyelvű könyveket láttunk.

Az udvaron felállított kétszeres nagyságú tölgyfából készült portré szobor a páter utolsó éveinek arcvonásait tükrözi.

A kétszeres életnagyságú, karakterisztikus szobor visszaadja azt a szilárdságot és egyben az a meggyötörtséget, amit a szobrászművész tapasztalt a páteren, amikor találkozott vele Moldvában, hosszú évekkel ezelőtt.




A szoboravató ünnepség részben román, részben magyar nyelven folyt le. A román-magyar, illetve magyar-román tolmács Duma András Klézse-budai tanár volt.

Az ünnepséget Adrian Solomon polgármester nyitotta meg. Rövid üdvözlő beszéde után átadta a szót a szobor alkotójának Csoma Gergely szobrászművésznek.




Csoma Gergely ünnepi beszédében a következőket mondta:

„Kedves vendégek! Köszönjük mi magyarok, hogy itt lehetünk. Holnap lesz Magyarországon Szent István király ünnepnapja. Különösen szép dolog, hogy a nagy katolikus királynak Szent Istvánnak, aki a magyar népet a katolikus hitre rávitte, az ő emléknapja előtt történhet meg itt ez az ünnepség. Mikor a magyarok először bejöttek ide Moldovába, meg Transilvaniaba és Magyarországra, még pogányok voltak.. Ő Szűz Máriának a tiszteletét bevezette és a magyar népet a pogányságból átvezette a a katolikus hitre. A magyarok azért is tisztelik nagyon Szent István királyt, mert a felesége is és a fia Imre herceg is szent volt. Az egész családot később a Római Egyház szentté avatta. Amikor Gyergyina páterre emlékezünk, akkor a katolikus hitnek egy hűséges, felejthetetlen katonájára, szolgájára, egy melegszívű pap emberre emlékezünk mi magyarok. Van nekem Budapesten egy barátom, Somoskáról itt a közeli faluból húzódik (származik). Ez a barátom amikor kicsiny gyermek volt a páter keze alatt ministrált. Elmondta, hogy mennyi hitet, mennyi szeretetet kapott gyermekként. Gyergyina páter azokról a nehézségekről, amelyek az életében történtek arról erőst (nagyon) nem beszélt, nem szeretett ezekről beszélni, szemérmes volt. A magyarországiak mártír páterre emlékeznek itt, amikor Gyergyinára gondolnak, mert tudják, hogy a Duna –pradálnál, (a Duna – csatornánál) volt és elrekesztve fogolyként kellett dolgoznia. Nagyom sok ferences pátert összegyüjtöttek abban a kommunista időkben és elvitték őket oda dolgozni. 50 roaba (talicsaka) földet kellet normában naponta kivájniuk a földből. Akkor amikor kaptak 200 gramm kenyeret és egy kicsi tányér levest. Ő csak imádkozott, szent énekeket énekelt, megtartotta az Istent. Ez az istenhit, ez a szeretet, hogy örökké imádkozott és beszélgetett az Istennel, kérte a Szűz Máriának a segítségét ez tartotta meg őt életben. Most, amikor már Istennek hála véget ért a kommunista diktatúra, nyugodt szívvel élhetünk, emlékét őrizzük meg szeretettel. Nagyon örülök, hogy olyan barátság alakult ki Magyarország és Románia között, hogy a politika nem tiltja, hanem megengedi a mártír pap emlékművének felállítását. Ugyanazzal a szeretettel gondolunk a moldvai katolikusokra, a csángókra, mint ahogy a románok a Moldáviában lakó testvéreikre gondolnak. Azt szeretnénk, hogy minden nép közeledjen egymáshoz, éljenek barátságban és ne legyen verekedés. Nagyon köszönöm a polgármester úrnak, a plébános úrnak, hogy eljöttek és azt szeretnénk, hogy bármikor az életben találkozunk, akkor mi, magyarországiak mintha haza jönnénk, vagy ők, amikor jönnek Magyarországra és mindig otthon érezzük magunkat egymás országában. Köszönöm a figyelmet.”




Joszif Demeter plébános úr visszaemlékezett néhány eseményre, amely kapcsolódott az ünnepséghez.

Bákóban találkozott egy papnövendékkel, aki ismerte Gyergyina pátert. A papnövendék elmesélte, hogy milyen különleges jó ember volt a Páter, akivel kezet is foghatott.

Jól esett Demeter plébános úrnak, hogy a Phonix Egyesület vezetője Antal Vajda János felkereste és meghívta a paptársa szobrának felszentelésére és felkérte az emlékmise megtartására.

A plébános úr visszaemlékezésében elmondta azt is, hogy jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy ma már Erdélyben is vannak emberek, akik elismerik és mondják, hogy nekünk (moldvaiaknak) is vannak hőseitek.

A polgármester úr hosszú beszédét úgy jellemezte Duma András, hogy a beszéd nagyon érzékeny (baráti) volt. A polgármester úr román beszédében a többek között elmondta:

’Ha a gyökereinket keressük nem kell nagyon kutassunk, itt vannak a temetőben. A templom, amelyet 1831-ben építettek - ami megegyezik (megtalálható) az írásokban, és az is hogy Bálint Márton csinálta (építette). Láttuk, hogy ezek az emberek honnan jöttek ezerhétszáz valamennyiben (az 17oo-as években). Magyarországról jöttek, erre a földre letelepedtek, ez a föld volt az övék és ezért a földért harcoltak. Tehát ez a mi földünk. Ha bemegyünk a falu közepibe, akkor ott van a Duma püspöknek a szobra, és mindegyik hősnek a neve, amelyik ezért a földért harcolt. A továbbiakban kiemelte azt, hogy meg kell tartani a múltunkat, mert ha tudjuk a múltunkat, akkor a jövőben biztosak vagyunk, könnyebben látjuk, hogy mi a jövő, hogyan kell cselekedni. Ne felejtsük el a múltunkat, mert a múltunk az, amely megmutatja a jövőt. Van kapcsolat a múltunk és a jövőnk között, Gyergyina páter ezt képviselte.’

Beszéde végén a polgármester Csoma Gergelynek Forrófalva - Nagypatak községekről egy monográfiát adott át.




Ezután következett a fából faragott szobor megáldásának román nyelvű szertartása, amelyet Joszif Demeter plébános és Priş Gabriel vikár (káplán) végzett el a jelen lévő csángó hívek válaszos és énekes közreműködésével. A szertartás után a plébános úr körbejárva mindenkivel kezet fogott.

Csoma Gergely javaslatára énekeltek és imádkoztak a jelenlévők – magyar nyelven. Elhangzott: ’Örök nyugodalmat adjál Uram neki’ sirató ének, majd a magyar miatyánk és az Üdvözlégy Mária. Befejezésül az Angyaloknak királynéja éneke hangzott fel.




Végül Csoma Gergely megköszönte a jelenlévő csángó asszonyoknak, hogy ilyen szépen felkészültek és eljöttek a szép nemzeti viseletükben. Ez egy szép emlék volt minden jelen lévőnek - mondotta. Ezután az ünneplők együtt indultak a nagypataki templomba az emlékmisére.




Ezzel az ünnepséggel bezárólag, a zarándoklatunk céljait teljesítve, elindultunk a Békás-szoroson keresztül hazafelé. Az éjszakát ismét a Hargita panzióban töltöttük a kedves házigazdáknál. Útközben Székelyudvarhelyen a ferences templomban szentmisén vettünk részt. Budapestre vasárnap, még éjfél előtt megérkeztünk.







Lezárva: 2013. szeptember 16.




Gyöngyössy Lajos




___________ Gyimes varázsa __________




Én tőtöttem jót es hál’ Istennek az életben…”




Czifra Péter




Gyergyóditró felől jön egy fekete felhő,

Siess, te drága lány, mer’ megver a jégeső,

Tiszta selyem ruhád, s a göndör hajad elázik,

Két szép piros arcád, kezed-lábad megfázik!

Annak idején, amikor Gyimesbe járogattam, gyakrabban, mint most, amikor még élt Zerkula János, el-eljárogattam másoknál is, hol barátságból, hol a zenéért… , Galaczi Eszter néninél a csontkovácsolás, no meg a jó barátság miatt jártam, és járok mai napig. Egy nap beszédes, vidám jellemű ember érkezett, szikár termetű, egyenes tartású, jellegzetesen gyimesi arcvonású: vékony, egyenes orr, fürge járású szemek, göröngyös ráncok… Eszti néni mindvégig magázta, ezért csak később derült ki, hogy a kenőasszony testvére. Mindjárt dalra fakadt, egyik ének jött a másik után:

Amit világ-életemben kerestem,

A felsőloki asszonykákra költöttem,

(S) Vettem nekik alsó-felső selyem szoknyácskát,

S annak hányan emelgették az alját!

Vettem nekik ilyen-olyan kicsiny szoknyácskát,

De annak más is felhúzogatta az alját.

Le az úton, le végetős, le végig,

(S) Minden kisablakban rózsa nyílik,

Minden kisablakban kettő-három,

Csak az enyém hervadt el a nyáron.




Van egy kicsi patak itt fent, elől, hogy kimész a főutcán, a legelső utca: Ciherek pataka, ott fenn van egy nagy magos ház, ott lakom én. Engemet, ha keres valaki, Czifra Péternek hívnak, másképp Timár Péter vagyok, de úgy hiába keres senki, mert annyi van még olyan név, de, ha azt mondják: „Czifra Péter hol lakik?”, még egy ekkora gyermek es megmondja. Elég rongyos vagyok, de úgyes azt mondják: cifra.

Édesanyám, kössön kendőt, selymet a fejére,

Menjen el a legszebb lányhoz a falu végére,

S mondja meg annak a lánynak, el akarom venni,

Kérdezze meg, akar-e a feleségem lenni!




Ezt a kislányt, édes fiam, vesd ki a fejedből,

Nem érdemli, hogy szeressed szívedből, lelkedből,

Mer’ a tegnap is azt üzente: szebb is, jobb is kérte,

Édesanyám, fáj a szívem, majd meghalok érte!

A Jó Isten úgy áldja meg az embert, hogy fiatalon es meg lehet halni, amelyiket, mikor szólítják, menni kell, ott nem lehet veteszkedni…

Volt egyszer egy öreg nénike, nagyon beteg volt, s örökké mondta:

  • Jajj, édes fiam, ha jöne (1)

  • az a Halál, hogy vinne el, hogy többet ne szenvedjek!

Jó, derék ember vót a fia, János, megfogott egy madarat, csúf, hegyes orra vót: baglyot. Olyan régi lakás vót, kendőszeg (2) vót, s oda a fia behozta, s szépen, oda a kendőszegre felakasztotta, s azt mondta:

  • Feküdjön oda átal!

Az öregasszony ahogy feküdt, szembe, odalátott a kendőszegre.

  • Te fiam, a’ micsoda?

  • Az az, anyám, hogy mióta kéri, a Halál, hogy jönne, most itt van!

  • Drága, édes Halálom, vidd el Jánost, s ingem hagyj meg helyette!




Én tőtöttem ( 3) jót es hál’ Istennek az életben, s még mái napig es nem vagyok elkeseredve, de ki tudja, mit ad a Jóisten? Semmivel nem hiheti el magát az ember, se a sok pénzivel, se a vagyonával, se az egészségivel. A Jóisten olyant ad, hogy itt hagysz vagyont, mindent, vagy szenvedsz benne, s nem ér semmit… Itt meg kell köszönjük a Szűzanyának, azt a drága jót, ha adott jó egészséget, s megtartja. Legalábbis én így ismerem a dógot. (4)

Azért szerettem én a Tatros mellett lakni.

Oda jár a babám lovát itatgatni,

Míg a csitkó iszik, addig szabad odajárni,

Annak a kislánynak páros csókot adni!




  • Maga hány éves, Péter bácsi?

  • Én má’ nagyon öreg vagyok, a tizen nyolcat bétőtöttem, a húszadikba’ járok.

  • Isten éltesse!

  • Mér tagadhatnám le, mé’ nem árulhatnám el: nyolcvanhat.

  • Azért még kerejsenek (5) fel, Isten fizesse, hogy eljöttek, Isten áldja meg, kívánok jó útat, sok szerencsét, s boldogságot!

  • Köszönjük, jó egészséget magának is!

  • Van hál’ Istennek, úgy tudok enni, s inni, … úgy vagyok, hogy ne kéne annyit dógojzzak, én tudtam vóna könnyebben is élni, valahol mulatgatni…, én tőtöttem jót es, hál’ Istennek, az életben, s még mái napig es nem vagyok elkeseredve, de ki tudja, mit ad a Jóisten?

Ui: Legutóbbi Gyimesben tett látogatásom alkalmával megtudtam, hogy Czifra Péter két évvel ezelőtt, 2011-ben elhalálozott: „nem vót beteg, se semmi, csak úgy egyik napról a másikra… ”. Béke poraira!




Elmesélte: Czifra Péter 2008-ban

Lejegyezte: Ábrahám Judit

www.juditabraham.blogspot.com




Álivánka készítése / Kukoricadarás sütemény gyimesi módra

  1. dkg puliszkaliszt / kukoricadara

2 tojás

1 l tejföl

5-6 evőkanál cukor

A tejfölhöz teszünk sót, a két tojást belé kell borítani, elverni villával a tejfölben. Teszünk hozzá cukrot (5-6 kanál), puliszkalisztet annyit, hogy legyen még folyós állagú, mint a piskóta tésztához (4). A tepsit megzsírozni, beletölteni, pirosra sütni, mikor megsült, felkockázni, s lehet enni.

Mi így szoktuk csinálni.




(1 )jöne: jönne

(2)kendőszeg: az ajtó sarka felőli falba ütött szeg, amelyre a kendőt, azaz a törölközőt akasztják

( 3)tőtöttem : töltöttem

(4) dógot: dolgot

(5) kerejsenek: keressenek

Elmesélte: Galaczi Eszter

Lejegyezte: Ábrahám Judit 2005, Gyimesfelsőlok




___________ Turizmus _________







Miért pont Csángóföld? (2)




Moldvát földrajzi adottságaival, termőföldjével és kellemes, és mérsékelt éghajlatával sok vándorló nép választotta tartózkodási helyéül. Megfordultak ezen a területen jászok, kunok, besenyők, tatárok később törökök, lengyelek, németek, ruszinok, örmények. Az ide vándorló egyes népcsoportok hosszabb, mások rövidebb időre leltek itt biztonságra, békére, megélhetésre. A gyakori járványok, aszályok vagy ritkábban a fagyos idők megtizedelték az itt élő közösségeket. A legnagyobb csapást azonban a térhódító csoportok mérték az itt letelepedettekre, akik sóvárogtak Etelköz, Bukovina, Moldva – vagy ahogyan mi nevezzük Csángóföld –, kincsei után.




Miért pont Csángóföld? Mert itt minden megvolt – és most is megvan –, ami az élethez kell: jó föld és víz. Mert a természet bővelkedik halban, sóban, gabonában és fában. Egyaránt alkalmas ez a terület az állattenyésztésre, a vadászatra és a zöldségek termesztésére is. Elhelyezkedése folytán, fontos találkozó pontja volt a keleti és a nyugati utaknak – itt alakultak ki a jelentős kereskedelmi csomópontok, amelyek elősegítették a gazdasági és kulturális fejlődést. Lemberg irányából sok kereskedő tartott a Fekete-tenger felé, onnan pedig tovább Keletnek. Ők többnyire ugyanezen az úton tértek vissza, Moldova kincstára pedig a kereskedők által befizetett vámoknak köszönhetően szépen gyarapodott. Nagy és Szent Istvánnak (Stefan cel Mare si Sfant,1457 – 1504) ennek a kereskedelmi útvonalnak a jövedelmei biztosították az anyagi fedezetet a közel ötven éven át folytatott hadakozáshoz.




Az előző számban felsoroltam olyan moldvai magyar közösségeket, amelyeket érdemes felkeresni, megismerni lakóit és egyre pusztuló értékeit, melyek közül számos magyar vonatkozásút is talál az utazó – amíg el nem vesznek. Legyen az a magyar nyelv, az étkezési kultúra, a ruházat, a hiedelemvilág elemei, az ómagyar kori nyelvállapotot felidéző imák vagy énekek. Írásomban kiemeltem Kácsikát, amely település híres lett az augusztusi búcsúi miatt, ahol a moldvai magyarok nem csak magyar nyelvű misét hallgathatnak, de magyarul is gyónhatnak.

Ez alkalommal is maradok Moldva északi területén és bemutatok egy hatalmas várost, amely hét dombon helyezkedik és sokáig Moldva fővárosa volt (1565 és 1859 között, majd 1859 és 1862 között Moldva és Havasalföld Egyesült Királyságának társfővárosa volt Bukaresttel közösen). Ez a város nem más, mint:




Jászvásár (Iasi)




a nevét onnan kapta, hogy a 11. században jászok éltek itt. Jernei János így említi írásában: „Maga Jászvásár (Jasch, Jesch) még XVII-ik századi moldován oklevelekben Jászokvárosának »Taergul Jaszilor«, a kerület pedig Jászok kerületének »La czijutul Jaszilor« hívatott, mint némi 1674 és 1690-ediki oklevél tartalmazza... mely nevezet tisztán és világosan jász népre utal.”(1) A legkorábbi írásos említést I. Sándor moldvai fejedelem idejéből, 1408-ból származik. Azt az állítást sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Arvisura szerint Szilágyi Erzsébet aranyasszony a volt és Mátyás természetes gyermekeit a táltosok Jászvásárra menekítették. (2)

Habár többször is érte csapás a várost, mégis mindig képes volt talpra állni és haladni a fejlődés útján. A betörő ellenségek: a tatárok (1513-ban), a törökök (1538-ban) és az oroszok (1686-ban) és az 1734-es járvány sem állíthatta meg a város előre haladását.




Moldva északi területe mindig is kiemelkedő volt kulturális sokszínűsége miatt.

Az első román nyelvű iskolát itt alapították 1564-ben. Jászvásáron jelent meg az első moldvai nyomtatott könyv 1643-ban. Az ezernyolcszázas évek végén a vályogházak helyett emelték azokat a kő- és tégla épületeket, amelyek a ma is létező óváros házait alkotják. Ekkor kezdődött meg az úthálózat fejlesztése, az Alexandru Ioan Cuza Egyetem (az első romániai egyetem) és a Nemzeti Színház építése is. A mai napig itt működő Jászvásári Római Katolikus Püspökségét 1884-ben hozták létre, ezzel is emelve a város jelentőségét.




Budapest „0” kilométerkövétől 800 kilométerre helyezkedik el Jászvásár. Megközelíthetjük az úgynevezett „északi úton” (Budapest – Nyíregyháza – Szatmár – Moldvahosszúmező – Pascani – Targu Frumos (Szépvásár) – Jászvásár), vagy a „középúton” (Budapest – Nagyvárad – Kolozsvár – Maroshévíz – Németvásár – Jászvásár). A „déli utat” csak azoknak ajánlom aki alternatív megoldást keresnek a visszaútra: (Budapest – Szeged – Déva – Szeben – Fogaras – Brassó – Ójtuzi szoros – Ónfalva – Bákó – Románvásár – Jászvásár). Ez utóbbi útvonal bár hosszabb kétszáz kilométerrel, de érdekes látnivalókkal szolgál.




Annak ellenére, hogy a magyarországi utazási kiállításokon nem képviselték Jászvásárt, a város felkészült a turisták fogadására. A több mint háromszázezer lakosú város mintegy negyvennyolc szállást adó kereskedelmi egységgel rendelkezik. Ebből több mint húsz szálloda, amelyek közül számos már wellness és SPA egységgel is rendelkezik. Ezekben a vendéglátóipari egységekben magyarul nem beszélnek, ellenben angolul, franciául és oroszul igen. A városban csak a legnívósabb vendéglőkben számíthatunk az angol nyelvű személyzetre. A Bahlui folyó két partján fekvő város utcái tiszták, az emberek kedvesek és hihetetlenül közvetlenek. A város rendelkezik nemzetközi repülőtérrel, de a Budapest – Iasi közvetlen járatok még nem üzemelnek.

A látnivalók közül kiemelném „Ferenc Keresztjét” (Ferentzkreuz). A kőből készült műemlék Nikolina negyedben, az azonos nevű folyó déli oldalán, egy domb tetején helyezkedik el. A kereszt jelzi azt a helyet, ahol 600 osztrák, magyar és moldvai lemészárolt katonát temettek el 1717-ben. Habsburg VI. Károly német – római császár (később III. Károly magyar király 1711-1740) a török-osztrák harcok idejében sikerült 1716 november 25-én elfoglalni Bukarestet és Szebenbe vitte Nicolaie Mavrocordat (1716 és 1719-1730) Havasalföld uralkodóját. Ugyanez várt volna Moldva uralkodójára is, Mihai Racovitára. Csak hogy a törökök tatár segítséggel – akik egy kétezer főből álló csapattal várakoztak Jászvásár közelében Cantemir-Mârza vezetésével –, elfogták a François (Ferentz) Ernau belga származású kapitány által vezetett császárság hatszáz fős csapatát, amelyhez még kétszáz moldvai román is csatlakozott. Azoknak akiknek sikerült elmenekülnie a közeli erdőbe a fagyhalál jutott.(3) A kereszten cirill betűkkel van leírva a történet. Sajnos a kereszt egyik karja már hiányzik.

Érdemes meglátogatni a Roznovanu Palotát (neoklasszicista épület, a XVIII. sz. második felében építették, jelenleg polgármesteri hivatal) és a Pogor-házat is (Pogor Vasile a XVII. században épített a házat és itt hozta létre a híres Junimea irodalmi társaságat. Több híresség is megfordult itt. Megemlíteném Maiorescut, Alecsandrit, Xenopolt, Contat, Caragialet, Eminescut, Slaviciot és Creangát).

Ha moldvai települést látogatunk, mindenképp meg kell tekintenünk a templomok és a monostorok közül néhányat. Jászvásáron megkereshetjük a Gólia monostort, jászvásári római katolikus katedrálist, Trei Ierarhi-templomot és monostort (Manastirea Sfintii Trei Ierarhi), Galata monostort, Kissvár monostort (Manastirea Cetatuia), Szent Száva Templomt és az Örmény Templomot.

A múzeumok és egyéb kulturális intézmények közül feltétlenül meg kell említenem a Jászvásár Kultúrpalotát (1926), Nemzeti Színházat és a Mihai Eminescu Múzeumot. Híres látnivalók közül nem hagyhatom ki a Botanikus Kertet (1856) és a híres Copou Parkot (1834), ahol Eminescu hársfáját is megtekinthetik.

Jászvásáron éltek Grigore Ureche (1590–1647), az első moldvai krónikaíró, Miron Costin (1633–1691) író, történész, Dimitrie Cantemir (1673–1723) filozófus, író, Moldva fejedelme, Gheorghe Asachi (1788–1869) író, költő, drámaíró, Mihail Kogalniceanu (1817–1891) történész, politikus, Románia miniszterelnöke 1863–1865 között, Alexandru Ioan Cuza (1820–1873), Románia első uralkodója, Vasile Alecsandri (1819–1890) költő, író, néprajzkutató, Ion Creanga (1837–1889) író, Mihai Eminescu (1850–1889) költő, Nicolae Iorga (1871–1940) történész, Mihail Sadoveanu (1880–1961) író és itt született Salbeck Mihály (1709–1758) Jézus-társasági áldozópap és tanár, Emil Racovită (1868–1947) barlangkutató, biológus, Antonin Ciolan (1883–1970) karmester, Ionel Teodoreanu (1897–1954) író és George Emil Palade, (1912–) Nobel-díjas orvos.




Bizonyára Jászvásár tartogat még meglepetést azok számára akik eljutnak oda. A város közvetlen közelébe is érdemes ellátogatni. Itt több katolikus település is helyezkedik el ahol az öregek még emlékeznek a magyar nyelvre. Emellett, ne felejtsük el, hogy a méltán híres kotnári borvidék is csak 60 kilométerre található meg. Jó utat kívánok!

Cs. Bogdán Tibor




(1) Jerney János: Keleti utazása a’ Magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844–1845. I-II. Pest 1851. 123.

(2) Hunyadi Mátyás és a magyar ujjászületés - A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület kiadványa Budapest – Zürich 2009 - Csihák György (Zürich) Hunyadi Mátyás és ő cselekményei méltatása, hun királlyá választása 550ik évfordulóján 16.

(3) Cronica anonimă a Moldovei (1661-1729) - Alessandro Amiras, ‎Dan Simonescu













1 A Nagyrománia Párt (Partidul Romania Mare – PRM) alelnöke volt. A szélsőségesen nacionalista párt képviselőjét 1995 aug. 9-én a Művelődési Minisztérium államtitkárává nevezték ki.



2 DEZBATERI PARLAMENTARE : Şedinţa Camerei Deputaţilor din 19 septembrie 2000, http://diasan.vsat.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=4966&idm=1&idl=1 (2007. október 24.)



3 Az MCSMSZ egyébként 1997-1998-ba már beköltözött Bákóba.



4 DEZBATERI PARLAMENTARE :Şedinţa Camerei Deputaţilor din 19 septembrie 2000, http://diasan.vsat.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=4966&idm=1&idl=1 (2007. október 24.)



5 Romániában kb. 1,5 millió magyar él, míg Magyarországon kb. 9-10 ezer közötti román.



6 Román Nemzeti Egységpárt (Partidul Unitatii Nationale Romane – PUNR) képviselője.



7 DEZBATERI PARLAMENTARE : Şedinţa Camerei Deputaţilor din 19 septembrie 2000, http://diasan.vsat.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=4966&idm=1&idl=1 (2007. október 24.)



8 Szociáldemokrata Párt képviselője (Partidul Social Democrat – PSD)



9 DEZBATERI PARLAMENTARE : Şedinţa Senatului din 13 februarie 2006, Declaraţii politice formulate de senatori: http://diasan.vsat.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=6034&idm=3&idl=1 (2007. október 25.) és http://www.senat.ro/pagini/declaratii%20politice/Ioan%20Chelaru/DecPol-13feb06-as.htm (2007. szeptember 27.)