Jáki Sándor Teodóz OSB Atya emlékezete

csvarga Hálaadó szívvel emlékezem Jáki Sándor Teodóz bencés atyára. A Deo gratias jegyében a régi egyházi temetési szertartást idézem: „Venite, exultemus Domino, jubilemus Deo, salutari nostro – Gyertek, örvendezzünk az Úrnak, örvendjünk megváltó Istenünknek!

Határainkon innen és túl, Mária-kegyhelyeken, a kacsikai búcsúban a csángómagyarok élén, a győri Könnyező Szűzanya iránti megkülönböztetett tiszteletet képviselve, az egri fertálymesterek csíksomlyói zarándoklatának lelki vezetőjeként, a soproni bencés öregdiákok honismereti zarándoklatain, a búcsújáróhellyé vált Futásfalván példát mutatott, hogy fizikai jelenlétünkkel is erősíteni kell hitünket és a magyarság összetartozását.

Az igazságban megmutatkozó szeretetben hitt: caritas in veritate. Apostoli buzgósága sokunkat bátorított, hogy merjük megvallani keresztény és nemzeti érzéseinket. Az Ora et labora jegyében létmódját is meghatározó tanári, kórusvezetői, népének-kutató hivatásához méltó missziót talált. Szolgálata küldetéssé, szerzetesi identitásának részévé vált.

Nagy áldás érte a csángókat, amikor Jáki Sándor Teodóz apostoluk lett. 1978-tól járt ki a moldvai csángó falvakba. Gyűjtötte ősi, népi vallásos énekeiket, imádságaikat, fölkarolta a magyar nyelvű szentmiséért folytatott küzdelmüket. Nélküle szegényebb lett volna a remény, hogy szívünkbe fogadhassuk legmostohább sorsú nemzettársainkat. Reményt vitt a csángók földjére, hitet és reményt hozott a Kárpát-kanyaron túlról – Magyarországra. Jókedvéből sugárzott a szeretet. Érezni lehetett: minden jó ügyében vele van a Jó Isten. Eszményképnek tartotta, szívesen idézte Márton Árontól a keresztény misztérium lényegét: az Úr Jézus imádkozott azokért, akik őt megfeszítették, és ’megfeszíti’ azokat, akik Őt szeretik. Mélységesen tisztelte a tragikus sorsú papelődöket, a mártírhalált halt csángókutató krónikást: Petrás Incze Jánost. A megszenvedett jövő reményének tudta a pusztinai Szőcs Magdolna és a trunki dr. Benedek Márton, orvosból lett csángómagyar pap vértanú sorsát.

A búcsújáróhelyekre hegyen-völgyön át vezette a csángó keresztaljákat a bukovinai Kacsikába, az erdélyi Futásfalvára, a zarándokokat Csíksomlyóra… Nagyboldogasszonykor minden évben, Nyisztor Ilonkával együtt vezette a magyar nyelvű szentmiséért imádkozó és énekelő pusztinai „Szent István Gyermekei Egyesület” keresztalját Kacsikába, a Moldvában engedélyezett, egyetlen magyar nyelvű búcsúi szentmisére.

A Jó Isten áldása, a Szűzanya szeretete kísérte missziós útjain. Virrasztó, őrző lélek volt a strázsán. Szinte tudni sem lehetett, hogy mikor pihen, mikor alszik. Nemcsak idehaza, de az Őrvidéken, Felvidéken (Zoboralján, Mátyusföldön), Délvidéken, Erdélyben és Moldvában küldetése volt a hit és a magyarságtudat erősítése. Áldás tudott lenni az egész magyarság számára. Vigasztalást, örömet vitt mindenhova: Ő maga volt az ajándék.

A kunszigeti Krisztus-keresés népszokásának előénekese, organizátor személyisége volt. A felvidéki ostyahordás népszokásáról tanulmányt írt. Ezt a sokaknak örömet szerző lengyel, magyar és szlovák népszokást szívből népszerűsítette. Mindenütt népénekeket, népdalokat, Moldvában és Erdélyben inkább betlehemeseket, a Felvidéken passiókat gyűjtött. A Csángókról, igaz tudósítások című könyve hiteles kordokumentum. Leletértékű a Bálint Sándor által asszonynépünk igen értékes népi imádságának nevezett Aranymiatyánk, melynek nagy áhítattal énekelt, moldvai csángó változatát Teodóz atya Luizikalagorban gyűjtötte, de Klézsén is hallotta, és az összmagyarság számára megmentette. (CD-je is megjelent: Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít. Magyar Kultúra Kiadó, Győr, 2004.)

Nagy Gáspár a „szürke fejű öreg bácsót” köszöntő versében a jel-embert – Bíró László püspök nevezte így – példaként mutatja fel. Vörösmarty és Arany nyomán a csángók apostolának ajándékozza a rendületlen szívű vándor” titulus. Küldetést összegez, emberfelmutatást végez: „Domonkos Pál Péter nyomán / rendületlen szívű vándor / ruganyos léptű és bátor / papi ember a javából / családjából épp harmadik / aki Szent Benedek fia / Róla zeng most e krónika / ősi magyar tagolóban / egyszer nyárban másszor hóban / nagy lélekkel reményt szállít…”

A három Jáki-testvér közül a 94 esztendős Zénó atya: a jó ember, a helytálló bencés. Szaniszló atya világhírű, Templeton-díjas: a tudós. Azt vallotta, hogy az igazság ügye nem népszerűség függvénye. Találóan jellemzi őt kedves bibliai igehelye: „Mindhalálig küzdj az igazságért, és akkor az Úr, a te Istened harcolni fog érted.” (Sirák 4:33) Teodóz atya a művész, akit hatalmas, lélekvidámító derűvel áldott meg a Jó Isten. Egy lelki értékekre fogékony papi és laikus nemzedékért munkálkodott. Kalkuttai Boldog Teréz anya tanítását váltotta valóra: „A jót, amit teszel, holnap talán elfelejtik: nem számít, tedd a jót!”

Missziós útjain az Úr vezette, akkor is, mikor ezeket az utakat a farkasvakságban szenvedők, a verébtávlatban gondolkodók nem érthették. Hitte: a kardnál erősebb a szeretet, a hit, az imádság a legfőbb egységet teremtő erő. Szeretettel emlékezett vissza arra, hogy 1954-ben Sopronba helyezték. Félhivatalosan kántor-káplánként végezte a papi szolgálatot a bencés templomban. Zongorán folytathatta a rendszeres zenetanulást is. Mindvégig erős maradt bene a Civitas Fidelissima és a szorgos soproni hívek iránti fokozott tisztelet.

Ismerte Csokonai álmát: „Vajha (…) a csángó magyar is polgártársunk lenne!” Azt hirdette, hogy a csángómagyarok igazságát szent ügyük önnön ereje által, életüket, sorsukat, szenvedésüket láthatóvá tevő imádsággal lehet, szabad és érdemes érvényre juttatni. Szerette idézni Duma-István András fohászát: „Ha nem tü Kárpátok / Keté szakagyatok / Münköt Moldovába / Veszni ne hagyatok”.

Iancu Laura, Ki Istent el nem altatta című, Teodóz atyát köszöntő versében a csángósorsról vall: „Két jaj között az emberek, / Szélbe szórt hittel is félnek, / Életük hosszú gyászmenet, / Mégsem magukat siratják, / Gyökeret sem eresztenek, / Elvarrt nyelven is / álmodnak, / Meddő méhekbe életet, / Hitet s Istent a Nyugatnak.”

Teodóz atya lélekellátója volt és marad sok-sok hívő magyarnak, köztük e sorok írójának is. Dr.Nádasi Alfonz távozását követően, 15 éven át fogadott tanítványa, számos útján kísérője, ministránsa, előadásainak közreműködő lehettem.Közbenirodalmi turistából zarándok váltam. Megtanultam, hogya vallásos utazónál mennyivel több a búcsújáró, akinek a legfontosabb a katarzis, a megtisztulás, a szellemi, lelki, fizikai csodák megtapasztalása, a fohászok, kérések, fogadalmak teljesülése. (Zarándoklat: Pilgerschaft; búcsújárás: Wallfahrt).

A kegyelet már a római jogban mindent felülírt. Amikor Teodóz atya temetésén a koporsót követő hatalmas gyászmenet elindult a bazilikából, hullni kezdett a hó. A Mindenek útján már havon lépdeltünk. Pannónia behavazott Szent Hegye, a Mons sacer látványa a Toldi estéjének záró képét idézte: „S elborítá a sírt új havával az ég.”

Teodóz atya tanúságtevő, hitvalló életet élt. Úgy temették, mint az Úr egyszerű bencés szerzetesét. Tudtam, hogy gyászomat nem tudom eltemetni. Úgy búcsúztam Tőle, mint az egyik mesteremtől, példaképemtől, Szellemi Apámtól, és korunk leghűségesebb magyarjától. Tudom, az emlékezés fájdalma majd történetté szelídül, melyet Teodóz atya példája hitelesít. Az 1724 óta a Magyar Bencés Rend temetkezőhelyéül szolgáló Pannonhalmi Boldogasszony-kápolna kriptájában szívből mondtam: Deo gratias! Χαιρεκύριεδιδάσκαλε. Isten áldjon, Tanár Úr!Áldjon meg az Isten, mind a két kezével.”


Cs. Varga István