Az ELTE Magyar Nyelvtörténeti Tanszék Moldvába szervezett tanulmányi utat

Fodor Katali, Zelliger Erzsebet es Barth JanosDr. Fodor Katalin: Dr. Zelliger Erzsébet kolléganőmmel, aki szintén egyetemi docens az ELTE Magyar Nyelvtörténeti Tanszékén, minden tavasszal egy 8 napos, ősszel pedig egy rövidebb, 3-4 napos utat vezetünk azzal céllal, hogy a hallgatóinkat megismertessük a határon túli magyarság, és – most már ezt is mondhatjuk – a magyar vidék életével, mivel a hallgatóink nagy része városiként nőtt fel, és sokuk számára csupán ezek az utak jelentenek valamelyes találkozási lehetőséget a hagyományos(abb) paraszti életformával, a falusi társadalommal.
Az első ilyen út 1971-ben a Délvidékre vezetett, majd 1973-ban vágtunk bele az első moldvai utazásba, ami csak annyiban volt sikeres, hogy elmentünk Moldvába, és megpróbáltunk legalább körülnézni a falvakban. Nem igazán sikerült a tervünk, mert a Securitate emberei végig követtek bennünket, hogy figyeljék, mit csinálunk. Amikor befutottunk Szabófalvára, ott jöttek rá tulajdonképpen arra, hogy milyen kalandtúrára készülünk, hogy valóban el akarunk menni a falvakba. De ekkor legalább még néhány emberrel tudtunk beszélni…. Én egy idős bácsival beszélgettem, s mivel addig csak olvastam, illetve magnón hallgattam csángó beszédet, el lehet képzelni, hogy első alkalommal hogyan sikerült szót értenünk. Mind a ketten mondtuk a magunkét, és próbáltuk megérteni egymást. Ez ’73-ban volt, és ezt az utazást követően 1992-ig már többnyire csak elméletben foglalkozhattunk a csángó kérdéssel.
Fodor Katalin1989-et követően 92-ben kerítettünk sort az első olyan utazásra, amelynek célja Moldva volt, s azóta már több alkalommal sikerült a Kárpátokon kívülre nyolc napos utakat szerveznünk. Persze tudjuk, hogy Moldvába nem lehet csak egy ugrással eljutni. A nyolc napból két nap oda, két nap vissza az utazás, Moldvában mindenre marad három-négy nap, és ez bizony elég intenzív munkával telik. Ebbe a három-négy napba kell belezsúfolni mindent, és mivel a hallgatóink cserélődnek (még ha doktoranduszként velünk is maradnak néhányan közülük, akik a szűkebb „belső” körhöz tartoznak), minden utazás alkalmával tulajdonképpen újra kezdődik minden.
Intenzív az előkészítés minden út előtt. Ez most is így volt. Három alkalommal tartottunk megbeszélést – az utolsó különösen értékes volt a számunkra: Kóka Rozália látogatása és előadása. Tudniillik ezt az utat most úgy szerveztük, hogy felmentünk Bukovinába, és onnan utaztunk lefelé. Fontosnak tartottuk a hallgatók számára tisztázni, hogy mit jelent az, hogy valaki bukovinai székely, hogy moldvai csángó, azon belül északi, déli vagy székely, illetve hogy gyimesi csángó, mert tapasztalataim szerint az átlag magyar ember fejében ezt illetően nagy zűrzavar van, és ez jellemzi az egyetemre kerülő hallgatóink többségét is. Aki mindezzel nem találkozik korábban, megérkezvén Moldvába nyilván nem igazán tudja, hogy hol van, nem tud tájékozódni. Nagyon fontosnak tartottuk azt, hogy alaposan felkészítsük a diákjainkat, tudják, hogy mikor hol leszünk, és hogy a meglátogatott falvak melyik csoportba sorolhatók, első magyar lakóik mikor kerültek Moldvába, milyen történelmi, néprajzi, kulturális háttérrel rendelkeznek. … Sajnos annak ellenére, hogy nagyon felkészülünk, nem tudom elképzelni, hogy lehet egy-egy ilyen utat úgy megszervezni, hogy minden beleférjen: állandó kilométer- és időzavarban vagyunk minden alkalommal. Először Gura Humoruluiban szálltunk meg, onnan indultunk, Szucsáva mellől, és két kolostort megnéztünk. Végül a falvakba nem jutottunk el, de ez volt az a terület, amelyről a legtöbbet tudtunk, éppen Rózsika tájékoztatása révén. Így menet közben sokat beszéltünk a bukovinai székelyek sorsáról, s azt hiszem ,hogy róluk eléggé tiszta kép alakult ki a résztvevőkben.. A szociolingvisztikai kérdőívekben gyakran szerepelt egy ilyen kérdés: „Járt-e a kacsikai búcsúban?” Mindenki megjegyezte – a hallgatóink is –, hogy ugye ez az a hely, ahol azok a nevezetes magyar misék szoktak lenni - ez szinte minden hallgató számára ismerős -, azt mondtuk hát, ha már itt vagyunk egy ugrásra, akkor nézzük meg Kacsikát.. Nyitva volt a templom, bementünk Tanulságos elolvasni pl. a papoknak a névsorát, listáját, és egyáltalán érzékelni, hogy milyen nagy tisztelet övezi a templomot, annak ellenére, hogy látogatásunk végül is semmilyen egyházi, vallási eseményhez sem volt köthető. Utunkat folytatva most nem érintettük az északi csángókat, Klézsében, illetve Bogdánfalván töltöttünk két éjszakát. Első nap délután értünk szálláshelyünkre, és a harmadik nap délelőttjén indultunk tovább. Volt tehát egy olyan nap, amikor mindenki az adott faluban gyűjtött, ténylegesen dolgozott, és ez volt – azt hiszem – a legnagyobb élmény a hallgatóink számára. A végeredmény az volt, hogy mindenkinek nagyon jó emlékei maradnak erről az útról. Megrázó és ugyanakkor felemelő érzés volt. Hallgatóink közül többen is próbálták ezt valahogy megfogalmazni. Én mindig el szoktam mondani, hogy nagyon fontosnak tartom, lássák azt, hogy ma hogyan élnek a csángók, közelebb kell hozni a mai állapotot, megismertetni az emberekkel. Szerencsére a diákjaink Klézsében, illetve Bogdánfalván is sok emberrel beszéltek.. A második nap délutánján egy kis kört tettünk, átmentünk – hogy ne csak a térképen tájékozódjanak, hanem a valóságban is –Trunkba, onnan a Szeret túlpartjára, Diószénbe, és fölmentünk Lujzikalagorba is. Ott a magyar nyelv tanításáról szereztünk tapasztalatokat – mivel a diákjaink nagy többsége magyar szakos tanár lesz, fontosnak tartottuk, hogy ezzel kapcsolatban is szerezzenek élményeket. Szász Csilla nagyon részletesen beszámolt az oktatás történetéről és jelen állapotáról, arról, hogy hogyan folyik a magyar oktatás, hogy hogyan élnek. Szándékosan nem beszéltünk a közelmúlt vitáiról. Igyekeztünk, hogy mindebből minél kevesebbet érzékeljenek a diákjaink, azaz ne a kellemetlent lássák, hanem azt, hogy mi a valóságos munka és eredmény. Szász Csilla egy nagyon fontos kérés közzétételét is kérte tőlünk: köszönik a tankönyvek, munkafüzetek küldését, de kérik, hogy ha bárki küld, akkor ne egyet, meg kettőt, és ne tízféléből egyet-egyet, hanem kétféléből 25-öt juttasson el hozzájuk, mert nekik egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy sokszorosítsák a könyveket és az írott anyagokat.. Este a klézsei Magyar Házban Duma András, Legedi István és Kató Gyula muzsikájára alkalmi táncház szerveződött, Manninger Lencsi vezetésével fergeteges moldvai mulatság kerekedett, és ez – fiatal diákok lévén a résztvevők – nagyon jó hangulatúvá tette az ottlétünket. Másnap délelőtt átmentünk Pusztinára, ahol NyisztorTinka a templomnál fogadott minket néhány énekes asszony társaságában, akik között fiatalok, velük pedig pici gyerekek is voltak. Végigénekelték az Arany Miatyánkot. Azok számára is, akik már voltak többször Moldvában, nagyon nagy élmény volt, és folytatódott Tinkánál beszélgetéssel, sok minden egyébnek a megmutatásával. Az egyik öregasszony babból jósolt, diáklányaink sorban álltak nála... Sokan felmentek a Kálváriára, jöttek-mentek a faluban. Több házba bementek, beszélgettek emberekkel, ismerkedtek a faluval. Délután indultunk tovább Gyimesbe, ahol rövid időre megálltunk Halász Péterrel beszélgetni, aki ott letelepedvén folytatja kutatásait. Innen már Csíksomlyóra buszoztunk, végére értünk annak a pár napnak, amit a Kárpátokon kívül töltöttünk. A moldvai élmények azóta is gyakran szóba kerülnek a tanszék hallgatói és oktatói körében, és lelkesen készülünk az újabb, 2014 tavaszi moldvai utazásra.
Dr. Zelliger Erzsébet: Zellige rErzsebet
Talán még annyit lehetne ehhez hozzátenni, hogy 3 évvel ezelőtt szintén moldvai csángóknál jártunk, de Olaszországban, Torinóban. Arról is tapasztalatot szereztek a hallgatók, hogy ott mekkora tömegben vannak csángók, akik rendszeresen összejárnak a misékre. A szertartás természetesen ugyanúgy nem magyarul folyik, mint ahogy Moldvában. Ilyen szempontból ugyanazt az életet élik, mint Moldvában. Másrészről – és itt a vallási élethez is kapcsolódnék -, azokon a templomokon, amelyeket megnéztünk, világosan látszott, hogy az identitástudatnak az ápolását segíti a vallás. A csángók igen vallásosak, de ugyanakkor a magyar identitást, vagy a csángó identitástudat megtartását az egyház egyáltalán nem segíti. Sőt, a hallgatók figyelmét felhívtam arra, hogy lépten-nyomon modern templomokkal lehet találkozni. Tehát arról van szó, hogy ha a templom maga segítene megőrizni az identitást, helyette is építenek egy másikat máshol, a régit lebontják. Így nincsen, ami a múlthoz kösse az embereket. Azt hiszem, hogy eléggé fontos, és a hallgatóinknak is megrázó élményt jelentett ez a felismerés. Lényegében a kacsikai templomnál is láttuk, hogy az építési idejéhez képest a lengyel papok jelenléte azon a bizonyos emléktáblán több mint 100 évvel korábbról datálódik, tehát tulajdonképpen ott is egy új templom van, és nem a régi templom, amihez vélhetően már korábban kötődtek. Hogy a bukovinaiak mennyire, azt nem tudom. A csángókról tudjuk, hogy oda járnak. Ez az egyik hely, ahova búcsúba járnak. A másik élmény – és ez kapcsolódik megint csak a torinói látogatáshoz is –, hogy találkoztunk valakivel éppen Bogdánfalván, akitől megkérdeztük, hogy hogyan kell a Kálváriára felmenni. Jaj, nem is tudja igazán! Egy darabig még hezitált, hogy milyen nyelven tud egyáltalán velünk kommunikálni, hogyan tudjuk megértetni magunkat, de végül is rendkívül készséges volt. Kérdezősködött három embertől is, aztán elkalauzolt minket. Sajnos ő sem ismeri az utat – világosított fel bennünket -, mert már régen volt itt utoljára, mivelhogy Rómában élt, és most költözött haza. Magyarán a gazdasági válság hatása így képeződik le: ha Itáliában megszűnik a munkaviszony, akkor haza kell menni. De hát se itt, se ott igazán! Tehát nyilvánvalóan egyfajta gyökértelenséget eredményez ez is. Nagyjából ennyivel tudnám a kolléganőmet kiegészíteni. Talán még annyit tennék hozzá, hogy Lujzikalagorban is, meg Pusztinán is láttuk, hogy milyen körülmények között folyik a magyar oktatás. Az kiderült, hogy nem egészen sima dolog, mert meg kell a körülményekkel küzdeni, és ebben elsősorban és nyilvánvalóan emberi tényezők játszanak szerepet. De hát hősiesen teszik a dolgukat. Mi igyekeztünk vinni olyan ajándékokat, amiket a gyerekek ott fel tudnak használni, hogy valami személyesebb kapcsolat is megteremtődjék a magyarországiakkal...
Dr. Bárth János:
Sok ilyen kiránduláson voltam már, de Moldvában most először. Akkora élmény volt, hogy nem is tudom, hol kezdjem, rengeteget tudnék mesélni róla…
Dr. Fodor Katalin:
Abban maradtunk, hogy ősszel, amikor kész lesz a film, akkor újra eljövünk és akkor ...
Dr. Bárth János: Barth Janos
Igen, elkísért minket egy olasz rendező-operatőr is (Giulio Frizzi – szerk.) és sok szép jelenetet, képet rögzített. Rám elsősorban a nyelvi, nyelvészeti jelenségekkel való élő találkozás gyakorolta a legnagyobb hatást. Mindazt valóban meghallani, megtapasztalni, amiről egyetemi órák, műhelyfoglalkozások, előadások keretei között beszélünk, amivel egyetemista korom óta sokat foglalkoztam.
Valódi, „éles” gyűjtéssel valójában viszonylag rövid időt töltöttünk, hiszen 40 diákkal „lerohanni” egy kisebb települést nem túl egyszerű: beszélgetésre hajlandó adatközlőket találni manapság amúgy sem könnyű, és egy kis moldvai faluban különösen nehéz.
Ezek alatt a napok alatt jómagam két efféle nyelvjárásgyűjtő szituációban vettem részt. Mindkettő elképesztően érdekes volt mindannyiunk számára. A generációk közti különbségek, a nyelvváltozatok, nyelvek váltogatása, a különféle témák, beszédhelyzetek hatása a nyelvválasztásra, a kommunikációs bakik, amelyek a mi köznyelvi változatunk és a helyi csángó nyelvjárás találkozásából eredtek, mind-mind emlékezetesek, és a felvételek alapján sokféleképpen elemezhetők.
De meg kell említenem, hogy mennyire jó érzés volt az is, hogy mindenhol nagyon szívesen láttak. A házigazdánknak, Petrás Kati néninek nem lehet eléggé köszönetet mondani. Beszélgetéseink vele is nagy élmények, nemcsak nyelvészeti érdekességek, hanem nagyon pozitív, szívet melengető emlékek.
Élesen belém ivódott a táj szépsége és a gazdasági elmaradottság, a szegénység látványa az épített környezetben. Annak ellenére sem tudtam korábban mindezt elképzelni, hogy sokszor jártam különböző helyeken Erdélyben és Romániában. Riasztó volt a nagyvárosok arculata, a befejezetlen épületek, és természetrombolás lépten-nyomon előtűnő példái, a patakok partján felhalmozódott szemétkupacok stb.
Tudományosan, a jövőre nézve, az oktatás kérdései tűntek legérdekesebbnek. Be tudtunk köszönni a Bogdánfalván tanító fiatal párnak, akik néhány évre vállalták, azt kell mondanom, hősiesen, a magyaroktatás nehéz feladatát, nagyon kevés pénzből, nagyon rossz körülmények között, egy nagyon rossz állapotú házban. Beszélgethettünk Szász Csillával Lujzikalagorban, illetve benéztünk még a pusztinai tanítókhoz. Ezek nagyon tanulságos találkozások voltak. Utólag a kollégákkal és a diákokkal előre is vetítettük, hogy mi mindent lehet itt megvizsgálni, a gyerekek nyelvi fejlődésével kapcsolatban alaposan elemezni, és ezzel talán némileg segíteni a helyben folyó munkát.
Meglepő dolgokat meséltek a tanítók. Általában az visszhangzott történeteikből, hogy ezek a gyerekek „románul se, magyarul se tudnak igazán”. Tehát, nagyon súlyos következményei lehetnek a tanulmányaikra, későbbi esélyeikre nézve az efféle sajátos kétnyelvű helyzetnek. Néha csak az egyik generációval vannak együtt huzamosan, és a másikkal nem, tehát a nagyszülők generációjától magyar szavakat, a szülőktől román szavakat hallanak. A román iskolában nem tudják rendesen megcsinálni a házi feladatot, és a magyar tanító a magyar iskolában először a román házi feladatban segít, és a bizalom elnyerése, és némi alapozás után kezd el például egy magyar mondókát megtanítani nekik. A kamaszkor vége felé, tehát úgy 14-15 évesen vannak olyan szinten – a jobb tanulók, illetve akiket engednek magyarul tanulni –, hogy esetleg jelentkezhessenek egy magyar nyelvű oktatási intézménybe.
Úgy tűnik, az efféle módszertani kérdésekkel való foglalkozás az egyik legfontosabb feladata a nyelvjárástani, szociolingvisztikai kutatásnak: a gyerekek nyelvi fejlődésének tüzetes, követéses vizsgálata, az oktatás módszertanának segítése, a köznyelv és a nyelvjárás viszonyának tisztázása, annak kikísérletezése, hogy milyen módszerekkel lehet a folyamatos, tehát a közoktatásbeli román hatás mellett egy mai használatra képes magyar nyelvváltozatot megtanítani, de egyben a nyelvjárási tudatot is megőrizni.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület hallgatósága
 
Elhangzott a Lakatos Demeter
Csángómagyar Kulturális Egyesület
által szervezett rendezvényén
 

L: L.I. / F: Cs.B.T. / K: F.K.